(Hasonlóak voltak még a televízió monoszkópja, a kereszt, a számítógépes játékok, vagy újabban Paris Hilton.) Amikor hangyás képi kompozíciókból építi fel egy zenekar a tömegkulturális narratívára épülő konceptjét, és a nagyképű Zeitgeist (azaz korszellem) szót jelöli meg lemeze címéül, akkor vagy nagyon jó album készült, vagy kínosan modoros.
A hét év után újra összeálló chicagói Smashing Pumpkins az év egyik legjobb albumát tette le az asztalra. Az egykori tagok közül Billy Corgan énekes-gitáros mellett csak a dobos Jimmy Chamberlin játszik a formációban, ezért azt is gondolhatnánk, hogy a lemez Corgan újabb projektje a Zwan nevű formáció és a szólólemeze mellett, hisz a dobon kívül minden hangszert ő játszott fel. (Koncerteken a csapat Ginger Reyes basszusgitárossal és Jeff Schroeder gitárossal egészül ki.)
A Zeitgeist a Smashing Pumpkins legkeményebb albuma, a nyers grunge és a krízis-rock közötti térben jelölhetjük ki a helyét. Szerencsére az albumon jórészt csak a vége felé kap szerepet az elektronika. A Zeitgeist, úgy tűnik, nem aratott egyöntetű szakmai sikert, nyilván mindenki ifjúsága gyönyörűséges háttérzenéjét, az 1993-as Siamese Dreamet, vagy az 1995-ös dupla Mellon Collie and the Infinite Sadnesst, vagy esetleg a darker körökben is komoly presztízst hozó 1998-as Adore-t akarta viszonthallani. A Zeitgeist nehezebben adja meg magát, mint a változatos, maníroktól sem mentes korábbi munkák, de néhány „hangpróba” után kiderül, milyen sok réteget vittek fel arra a panorámaképre, amely az új évezred egyik legárnyaltabb társadalomkritikát megfogalmazó popvállalkozása.
Talán néhány perccel hosszabb a kelleténél, a „feloldást” kissé elnyújtották, de az album alapvetően megfelel az előzetes várakozásainknak. Az Egyesült Államok egyik legnagyobb rocklegendája szerint nem kell szobrokat döntögetni, főleg, ha azok maguktól elsüllyednek.
Smashing Pumpkins: Zeitgeist › Warner › 52 perc, 12 szám › Poptőzsdei árfolyam: ****
