A film mélységesen felkavaró; megvallom, én az előadás két óráját némán végigsírtam. Ön a saját alkotását nézve melyik résznél engedett a könnyeinek?
– Érdekes, hogy sem engem nem ríkattak meg a látottak, sem Kertész Imrét. Nagyon is belülről látjuk a történetet, talán ezért sem tudtuk megkönnyezni. Örülök azonban, ha a film sírásra késztet, bár a célom nyilván nem ez volt. Igyekeztem kerülni a hatásvadász és brutális elemek alkalmazását. Egy pofon a legkomolyabb tettlegesség, ami látható a filmben, az alkotás mindezek ellenére meglehetősen szuggesztív. Hatása azért erős, mert senki nem számít ezekre a képsorokra. A film előzeteséből ugyan elkapható a hangulat, de a másfél perces trailerek azért becsapósak, mert azokban általában a film legerősebb pillanatai kerülnek összeollózásra. Mi nem gyömöszöltük bele ebbe a másfél percbe az összes érzelmileg felkavaró jelenetet, a film többi részébe is maradt belőle.
A tisztán magánfinanszírozásban itthon nem hiszek.
– Ezt igazolni tudom. De árulja el, ha nem sírt a filmen, a forgatás közben azért sort kerített rá? Úgy értem, amikor a finanszírozási problémákkal szembesült?
– Nem vagyok egy sírós fajta, de bevallom, a filmforgatás kényszerszünetének volt két-három olyan napja, amikor úgy éreztem, nincs miért fölkelnem, feladom. Hozzáteszem, nem a magyar finanszírozás roppantott össze: az egyéb, beígért szponzori és koprodukciós pénzek nem érkeztek meg időben. Közben elkövettem azt a hibát, hogy elhittem, ha leállunk egy hétre, tovább forgathatok. Hiszékenységemet három hónapos kényszerpihenő bánta.
– Mikor szembesült először azzal, hogy filmjének előállítási költségei körül nincs minden rendben?
– Amikor rápillantottam a becsült költségvetésre, szinte rögtön. Nincs kétségem afelől, hogy a kiszámolt összeg íróasztal mellett, a múltban leforgatott nagyjátékfilmek financiális tapasztalatai alapján született, úgy, hogy az illetékesek igazán el sem olvasták a forgatókönyvet. A pénztelenség megtapasztalására egy másik triviális példa, amikor munkatársaim viccesen tálalva, ám véresen komolyan gondolva a dolgot egyszer azzal hozakodtak elő: hívjuk a speciális trükkökkel foglalkozó kollégát, aki megmondja, a spórolás érdekében melyik barakk felépítését tudnánk digitális effektekkel kiváltani. Persze, minek is építenénk fel Buchenwaldot, a haláltábort? – vágtam vissza. Elég lesz kék háttér elé állítani a színészeket, a környezetet pedig majd mögéjük vetítjük, nem?
– Értem a felháborodását, de árulja el, Ön mivel járult hozzá, hogy spóroljon a film előállítási költségein?
– Spóroltam a statisztérián, a díszleteken, illetve a forgatási napok számának csökkentésével sakkoztam. A film, amellyel kapcsolatban azt gondoltuk, 2 milliárd forintból elkészíthető, végül 2,5 milliárd forintból jött létre.
– Amerikában elképzelhető egy olyan szerencsétlen finanszírozási történet, amilyenbe Ön is belecsöppent?
– A pénzügyi nehézségek ott sem ismeretlenek. Magam is átéltem ilyet, de akkor nem rázott meg annyira, hiszen nem én tartottam a hátamat a produkcióért. A Sorstalanság pénzügyi gondjai viszont mélyen érintettek. A leállás miatt a fal mellett kellett osonnom, illetve volt, hogy jobbnak láttam, ha nem veszek fel minden telefont. Ezen a hozzáálláson hamar változtattam. Idővel én kezdtem telefonálni a színészeknek, hogy figyeljetek, biztosan nem tudunk holnap sem fizetni benneteket, de forgatnánk, eljöttök? És jöttek. Hitből, szeretetből. A pénzügyi anomáliák arra tanítottak meg, ha financiálisan nem kellően megalapozott a film, nem szabad elkezdeni a forgatást. Ilyenkor félre kell tenni a művészi sietséget, ez azonban komoly alkotói fegyelmet kíván.
– Az Egyesült Államokban könnyebben kapott volna pénzt a filmre?
– Nem hiszem. Ennek a filmnek itt kellett megszületnie. Ez egy európai történet, európai érdeklődéssel. Ott jobbára olyan filmeket finanszíroznak, amelyekben minimum két sztár vállal szerepet. Ez a tengerentúli forgalmazás gátja is, hogy a filmben nincs amerikai értelemben vett sztár. Sztárunk Kertész, Morricone, esetleg én. Ez azonban kevés, de nem is baj, mert semmiképpen sem tudtam volna a főhőst ismert amerikai gyerekszínésszel elképzelni. Az apát és az anyát talán igen, de ez az opció sem foglalkoztatott igazán.
– Miben hisz jobban, az állami, alapítványi pénzek erejében vagy abban a pénz-előállítási technikában, amelyben Árpa Attila; az Argo című film rendezője is, hogy számos szponzort gyűjt maga köré, akiket ilyen-olyan módon megjelenít a filmjében?
– Mindkettőre szükség van, de Magyarországon elég nehéz állami támogatás nélkül létrehozni egy filmet. A tisztán magánfinanszírozásban itthon nem hiszek. A pénz hozza a még több pénzt. Ha van alaptőke, szívesebben ad más is. Mi is így szereztünk külföldi koprodukciós partnereket. Hozzáteszem, Árpa Atilla ügyesen szedte össze a szponzorokat első filmjéhez. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem vagyok híve annak, amikor egy nevesített termék direkt módon vagy akár diszkréten, de megjelenik a filmben. Ez kizökkenti a nézőt, és onnantól kezdve, hogy azon gondolkodik, a főhős miért BMW-ben ül és miért nem Audiban, akkor már nem a filmet nézi.
– Filmje munkálatai alatt született meg a várva várt filmtörvény. Mi abban Ön szerint a legüdvözlendőbb momentum?
– Egyértelműen a 20 százalékos befektetési adókedvezmény, amit az invesztáló cég az adójából és az adóalapjából írhat le. A befektetési kedvet ennek kapcsán elsősorban a bankoktól és a külföldi cégektől várom.
– Következő filmjéhez talán éppen első rendezésével csinál kedvet a befektetőknek. Most, hogy végzett a Sorstalansággal, elárulja, hol folytatja az alkotást: itthon vagy az Egyesült Államokban?
– Itthon szeretnék újra rendezni vagy forgatni, Szabó Istvánnal. De várom, hogy újra dolgozhassak Giuseppe Tornatoréval, akivel Az óceánjáró zongorista legendáját és a Malénát készítettük. Tornatore, talán nem meglepő, másfél éve próbál pénzt szerezni készülő filmjéhez, egyelőre nem sok sikerrel. Nekem mindenesetre még nem szólt, mikor állhatok a kamera mögé.
