Cinikusan úgy jellemezhetnénk a kábítószeresek kezelésére, a drogozás megelőzésére szánt hazai forrásokat, hogy aki bódulni akar, az jobban jár, ha alkoholizálni kezd, mivel a májcirrózisra legalább jut pénz… Tudniillik mindaddig, amíg Magyarországon a daganatos, a szív- és érrendszeri betegségek a vezető halálnemek, s megoldhatatlan az alkoholizmus problémája, addig vulgárisan így lehet összefoglalni a kábítószeresekkel kapcsolatos általános mentalitást: „A narkósok maguknak keresték a bajt”. A prioritások tehát egyértelműek: az egészségügyre jutó, „sohasem elég” pénzt inkább a fenti betegségekben szenvedőkre, az ő gyógyításukra hivatott intézményrendszerre fordítják, semmint a drogosokra.
Tűcserélő automata. Veszélyes visszalépés.
STRATÉGIA. Ha a látszat – az előítélet – nem is nagyon változott meg a múlt rendszer óta, egy és más azért történt „kábítószer fronton”. Például 1998-ban elkészült a nemzeti drogstratégia. Erről Topolánszky Ákos – aki 1999 és 2003 között a kábítószerügyi koordinációért felelős helyettes államtitkár volt – azt állítja, hogy messze megelőzte a korát, mivel egyebek közt például a helyi közösségi együttműködésre helyezte a hangsúlyt. Topolánszky egyfajta „szakpolitikusi etalonnak” tekinthető; kvalitásainak elismerését jelzi, hogy az Orbán-kormány után a Medgyessy-érában is megőrizhette tisztét. Igaz, 2003-ban mennie kellett – hogy miért, azt nem hozták nyilvánosságra. Szakértelméhez, hitelességéhez kétség sohasem férhetett: már az 1970-es évek végétől részt vett a különböző prevenciós, gyógyító munkákban, amikor még a református egyház adott védőernyőt a Kallódó Ifjakat Mentő Missziónak.
Az ő hivatali ideje alatt, ha lassan is, de kezdtek kialakulni a megelőzés és kezelés intézményi keretei. Leginkább 2000 után vált ez tetten érhetővé, amikor is a nemzeti drogstratégia először a kormány, majd az Országgyűlés elé került, s mindehhez költségvetési forintokat rendeltek.
Az induláskor – az induláshoz -, 1999-ben még csak 200 milliót adtak, 2000-ben azonban már 760, 2001-ben 960, 2002-ben pedig 1050 milliót, ebből lehetett a különböző programokat finanszírozni; mindezt uniós pénzek és egyéb pályázatokból érkező eurók egészítettek ki. A szükséges nagyságrendet érzékelteti, hogy 2002 őszén a kormány tájékoztatót hallgatott meg a gyermek-, ifjúsági és sportminiszter előterjesztésében, aki a drogstratégia megvalósítására egyszeri 7,9 milliárd forintos támogatási igényt nyújtott be. Ehhez képest 2003-ban 700 millió forintal egészítették ki csupán az előző évi keretet. Az uniós pénzekkel együtt akkor így is több mint kétmilliárd forint állt rendelkezésre (a felhasználási területeket lásd külön), s hasonló maradt az induló keret tavaly is, ám ebből az év közben 500 milliót elvont a pénzügy.
Ehhez képes az uniós csatlakozást követően megszűntek az EU-s pályázatok és a Phare-pénzek. Ahogyan Topolánszky Ákos nem sejthette azt, hogy egykori minisztere miniszterelnök lesz, úgy azt sem, hogy az ő miniszteriális munkálkodásának 2003-ban bealkonyul. Ezt követően a korábbi források olymértékben leapadtak, hogy az idén a tavaly év eleji összegnek már kevesebb mint a fele, 990 millió forint jut erre a területre. Ennek máris következménye a működő programok szétesése, civil szervezetek megszűnése. Egyébként a szétzilálódást tökéletesen illusztrálja, hogy immár a Topolánszkyt annak idején a hivatalban fölváltó Gábor Edina sincs a helyén.
Védekező eszközök
A GYISM által támogatott területek között 2003-ban 1 milliárd 908,4 millió forintot osztottak ki drogügyben:
981,0 millió forint a Kábítószer-ellenes Nemzeti Stratégia megvalósítására
332,9 millió forint drogmegelőzésre
260,2 millió forint a Kábítószerügyi Egyeztető Fórumok intézményfejlesztése című Phare-programra
207,8 millió forint alacsonyküszöbű és drogkezelő intézmények szolgáltatásainak fejlesztésére
86,5 millió forint a kábítószer-problémával kapcsolatos képzésre, továbbképzésre, kortársképzésre
40,0 millió forint drogkutatásokra, vizsgálatokra
Arról, hogy a drogambulanciákon, kórházi osztályokon hány embernek kellett volna/kellene gyógyulást, vagy legalábbis megnyugvást találnia, mind a mai napig nincsenek pontos adatok. Sárosi Péter szerint a kábítószer fogyasztása a kilencvenes évek közepén megugrott; az évtized végén ennek üteme ugyan lassult, de a fogyasztás folyamatosan növekszik. Sárosi az ifjúsági tárca 2004-es felmérésére hivatkozik, amelyből az derül ki, hogy a 18 és 35 év közötti, elsősorban nagyvárosokban (főként Budapesten) élő fiatalok 40 százaléka – ez mintegy 600 ezres kört jelent – már kipróbált illegális drogokat. A nagy szám ellenére ez bizonyos tekintetben semmivel sem elrettentőbb adat, mintha azt mondanánk, hogy ugyanezen korosztály egymillió tagja már ivott életében egyszer pálinkát, illetve volt szalonspicces. Másfelől viszont, ha ehhez hozzávesszük, hogy a magyar büntetőjog – az Egyesült Államokéhoz hasonlóan – a nulla tolerancia elvét vallja, azaz a fogyasztót is bünteti, akkor a fenti adat tükrében a tiltás jogi hatékonysága igencsak elgondolkodtató. (Igaz ugyan, hogy egy-két kivételesen szerencsétlen esetet leszámítva, a magyar bíróságok nemigen ítéltek letöltetendő szabadságvesztésre füvezésen, extasy használatán kapott ifjút.)
MIRE VAN PÉNZ? A jelenlegi trendek azt a politikai rendszerektől független hozzáállást erősítik, hogy a kábítószerezéssel kapcsolatos ügyeket minden kormány csak lerázhatatlan nyűgként kezeli. Ha ugyanis látszólag nincs pénz, azért kiderül, hogy mégiscsak van, csak másra. A TASZ szakembereinek véleménye szerint például egy, a közelmúltban tartott Békés megyei hétvégi diszkó razziára – amely inkább demonstratív, mintsem preventív vagy elrettentő – nagyjából 2 millió forint ment el.
