A film korszakalkotó szerepe
A film megjelenése volt az első lépés, amely az alkotásokat, illetve azok hordozóját a virtualitás területe felé mozdította – mondja Fülöp József, a Magyar Iparművészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció Tanszékének adjunktusa. Bár kézzelfoghatóan létezett a filmszalag, rajta az exponált beállítások sorozataival, de ha valaki azt a kezébe vette, nem a teljes művet szemlélhette, nem a filmet látta, hanem csak fontos alkotórészét. Magával a filmmel mint alkotással vetítés közben találkozhatott. A digitalizáció következtében korunkban már nemcsak a mozgóképes alkotásokkal kapcsolatban találkozhatunk a jelenséggel, miszerint megszűnt az „eredeti”. Sok esetben az alkotás folyamata is teljesen elszakad bárminemű anyaghasználattól, és maga a produkció is csak virtuális helyzetekben jelenik meg.
Pedig a virtuális művészet jó pár évtizedes múltat mondhat magáénak, ám ez az idő legfeljebb arra volt elég, hogy a művészettörténet, néhány kortárs gyűjtemény és magángyűjtő találja izgalmasnak. A nagyközönség leginkább hümmög, és vesz egy kipróbált vászon-olaj képet.
Nincs piac
Egy-egy művészeti aukción ma már dollár- és forintmilliókat is hajlandóak fizetni a gyűjtők és befektetők egy jobb festményért, de az újfajta művészeti alkotások társadalmi és piaci elfogadottsága korántsem ilyen mértékű. Az árak terén nagy a szórás: Nyugat-Európában például pár száz eurót adnak egy-egy digitális fotónyomatért (printért) vagy grafikai jellegű munkáért, de néhány nagyobb projektért és fontosabb művész munkájáért akár 5–10 ezer eurót (1,2–2,5 millió forintot) sem sajnálnak.
Magyarországon is hasonló a helyzet: néhány tízezertől néhány százezer forintig terjed a skála, igaz, a piac mérete jóval szűkebb. Olyannyira, hogy művészeti aukciót a digitális műfajok képviselői számára nem is rendeznek. Túl fiatal maga a művészeti ág, a múzeumok, gyűjtők és az alkotók pedig boldog szimbiózisban élnek: ha valaki dob egy nagyot, annak híre megy aukció nélkül is – mondják a szakértők. Az árakat ekképp a gyűjtői és múzeumi szenvedély, illetve büdzsé alakítja.
Fotót érdemes venni
Hogy mikor és mennyire válnak széles körben elfogadottá az új művészeti jelenségek, az nyitott kérdés. Mindenesetre a fotográfiának több mint ötven év kellett ahhoz, hogy műkereskedelmi értéke megközelítse a festészetét, tehát türelem. A „polgárjog” kivívása után a fotóművészet viszont ma már igen jelentős értékteremtésre alkalmas – mondja Bánkuti András, a Mai Manó – a magyar fotográfusok – Háza ügyvezetője. A kevésbé ismert fiatal fotóművészek alkotásaiért 300-400 dollárt (60-80 ezer forintot) adnak ma a vásárlók a világban, sőt egy-egy rangos londoni, párizsi, New York-i vagy berlini aukción akár 40-50 ezer dollárt (8-10 millió forintot) is elérhet egy jó fénykép. Igaz, ez az ár csak a legnagyobb neveknél biztos. Az André Kertész, Munkácsi Márton és Robert Capa által készített, általuk hitelesített, és a kézjegyüket viselő fotómunkákat a legnagyobb nemzetközi árverezőházak is szívesen kínálják eladásra, mivel a siker és a gyűjtői figyelem garantált.
Magyarországon jelenleg a helyzet más – mondja Bánkuti. Aukció nem jellemző, bár decemberben a Mai Manó Ház próbálkozott és próbálkozik az idén is árverés szervezésével. Idehaza egy fiatal, tehetséges fotós legfeljebb 15 ezer forintot kap egy jobban sikerült képéért, míg a jellemző felső árszint 400 ezer forint körül van. Összevetve a külföldi és a hazai árak közötti óriási különbségeket tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy fotóba érdemes pénzt invesztálni. Már csak azért is, mert a magyar fotós igazi „hungarikum”, a nagy elődöket jól ismerik külföldön, a magyar fotóművészetet nagy tisztelet övezi, és sokan kíváncsiak az új generáció alkotásaira is.
Lassú ébredés
A hazai műtárgypiac, a műgyűjtők általában lassabban reagálnak az újdonságra, mint a piacon kívül eső intézmények, múzeumok, gyűjtemények. Természetesen van egy-két gyűjtő, aki nyitott a virtuális műfajokra, de a számuk valószínűleg a tucatot sem éri el – vélik a FigyelőNet által megkérdezett szakértők. Néhány múzeum mellett elsőként vált „tényezővé” például a szombathelyi Irokéz Gyűjtemény, emellett a tavaly alapított Horváth Művészeti Alapítvány vásárol médiaművészektől, Budapesten pedig három galéria foglalkozik komolyabban ezzel a művészeti ággal (a Deák Erika Galéria, a Vintage Galéria és az Acb Galéria – avat be a digitális művészet hazai piaci pozíciójába Erdősi Anikó művészettörténész.
Izgalmas hazai virtuálművészek a teljesség igénye nélkül:
KisPál Szabolcs, Beöthy Balázs, Németh Hajnal, Eperjesi Ágnes, Csörgő Attila, Előd Ágnes.
A művészek kreativitásának persze mindez nem szab határt: a film- és fotóművészet után a közelmúltban megjelent és lendületesen fejlődik a net, a videó, a digitális fotó és egyéb modern eszközök önálló vagy együttes alkalmazása, a digitális technika terjedésével párhuzamosan pedig érezhetően növekedik a vágy az interaktivitás iránt. A legújabb próbálkozások középpontjában az interaktív film állt és áll, amelyet sokszínűsége miatt definiálni is nehéz (gondoljunk csak a háromdimenziós térhatású komputerjátékokra, vagy az úgynevezett médiaművészetre, a net-artra, vagy a digitális filmre, a komputeranimációkra és az installációkra). A filmet magába foglalja a szélesen értelmezett digitális média, miközben újragondolja és átformálja azt a digitális korszellemnek megfelelően – világít rá a művészeti törekvésekre Fülöp József, a Magyar Iparművészeti Egyetem Vizuális Kommunikáció Tanszékének adjunktusa.
Magyarországon a digitális művészet, installációművészet, számítógépes művészet a kilencvenes évek jellemző műfaji tendenciái, míg a videó iránt már a nyolcvanas években komoly művészi érdeklődés mutatkozott – véli Erdősi Anikó. A jelenben mindig nehezebb tendenciákat kimutatni, de most azt lehet érzékelni, hogy egyre több művész fordul újra a manuális, klasszikus eszközök és kifejezésmódok felé. A szakember szerint ezt igazolják a nemzetközi fesztiválok, mint a linzi Arts Electronica vagy a Velencei Biennále is, amelyekre érdemes odafigyelni, hiszen általában elmondható, hogy a nagy seregszemlék két évre nagyvonalakban meghatározzák a nyugat-európai és észak-amerikai művészeti törekvéseket. Nemzetközi összevetésben egyébként Magyarország nem áll rosszul, de a médiaművészet hazai keresettsége és piaci értéke nem éri el a Németországban, Svájcban vagy Hollandiában mára kialakult mértéket. Ebben a szegmensben jelentős gyűjteményépítő a német Goetz-gyűjtemény vagy a Bécsben két éve megnyílt TBA-21 nevű magángyűjtemény.
