Bő negyedszázada, az 1970-s évek végén kezdődött a privatizálás világméretű karrierje. Ekkorra vált szembetűnővé, hogy a munkahelyek megőrzésére és a jóléti állam ideologikus kiterjesztésére irányuló kísérleteket még a leggazdagabb és legtermelékenyebb országok sem képesek finanszírozni. A megváltozott világgazdaság az alkalmazkodóképességet, az innovációt, a kezdeményezőkészséget és az öngondoskodást állította előtérbe.
Nem teljesen véletlen az, hogy e gazdaságpolitikai irányváltást értékrendi fordulat előzte meg. A bölcsőtől a sírig mindenkinek ugyanazt nyújtó, kiskorúsított polgárainak egységcsomagot biztosító állam, ami ezt az egységcsomagot az egészségügytől az üdülésig terjedő körben nyújtotta, egyre kevésbé nyerte el a benne felnőtt nemzedékek támogatását. Tömeges igénnyé vált az, hogy ki-ki a maga (idejének, erejének, életvitelének) ura legyen. Ellenállás mutatkozott a nagy ipari vagy bürokratikus szervezetekben befutható karrier mint a kiemelkedés egyetlen vagy fő lehetősége iránt. És ez nemcsak a pártállamokra vonatkozott, hanem főleg a nyugati államokra. S talán az sem teljesen véletlen, hogy a szabadelvűség és az önerőre támaszkodás terén élenjáró angolszász országokban erőteljesebbnek, az állam gondoskodását természetesebbnek vevő kontinentális európai országokban kevésbe erőteljesnek bizonyult e fordulat.
CSABA LÁSZLÓ, a Közép-európai Egyetem (CEU), a Debreceni Egyetem és a Corvinus Egyetem egyetemi tanára.
FORDULATOK. A kilencvenes években a szovjet rendszer romjain eleve adottságnak bizonyult az, hogy a csődöt előidéző, nem hatékony állami tulajdont magánkézbe adják. A korabeli viták tárgya inkább csak az volt, milyen úton-módon történjék ez, továbbá, hogy kik és miként válhassanak tulajdonossá, s a külföldieknek és a pénznek a méltányossággal szemben mi legyen a szerepe. Hasonló fordulat volt megfigyelhető az elmúlt negyedszázadban a feltörekvő piacok teljes körében, a kifelé forduló fejlesztési stratégia általánossá válása során, annak keretében.
Számos empirikus elemzés készült e fordulat eredményeiről, mind az irányadó közgazdasági szaklapokban, mind pedig a világ vezető kiadóinál megjelent gyűjteményes kötetek formájában. E munkák egyértelműen igazolták azt, hogy – ha nem is minden esetben – nagyjából és egészében a magáncégek hatékonyabbaknak és eredményesebbeknek bizonyultak, mint állami társaik. Mi több, a privatizálás lényege a verseny megteremtése, az átláthatóság és a számonkérhetőség intézményesítése, valamint a cég talpra állítása. Üzemgazdasági szempontból tehát nem az újraelosztás – a statikus előnyök -, hanem a többször ismétlődő játék eredményének egésze, a dinamikus eredmény a perdöntő. Például a Tungsram eladását annak idején mindenki átverésnek élte meg, miközben ma a GE – a vételár ötszörösét ráköltve – a magyar gazdaság exportszektorának egyik jeles és tartós képviselője, járulékokat és adót fizet, foglalkoztat és nem utolsósorban jövedelmet termel.
Miközben a fenti értékelés tendenciaszerűen – vagyis a tudományban bevett mérce szerint – aligha vonható kétségbe, különösen térségünkben és a tőlünk keletre és délre lévő országokban nem egészen véletlenszerűen vált szitokszóvá a magánosítás. Az orosz nyelvben már jó évtizede a prihvatizacija (erőszakos eltulajdonítás) névvel illetik. Sokat mondó tény az, hogy Vlagyimir Putyin elnök egy évtizeddel ezelőtti ügyek előhozatalával rendkívüli népszerűségre tudott szert tenni az orosz társadalom széles rétegeiben. Hasonlóképpen, Lengyelország és Románia is hangos a botrányoktól, s Délkelet-Európában sem valószínű, hogy a privatizálás a szakszerű gazdaságpolitikának ugyanúgy a tengelyében állhatna, mint az OECD országok túlnyomó részében.
Mi e kudarcok oka? Néhány alapvető okot az elemzésekből jól ismerünk. Az első és legfontosabb az, hogy miközben a nyugati országok privatizálása irányított és gazdasági szempontú volt, a keleti országok jelentős részében a tulajdonosváltozások politikailag túldetermináltaknak bizonyultak. Ennek egyik formája volt a kifejezett klientúra-építés, ahol a mindenkori kormányhoz igazán közel állóknak termett csak babér. A másik esetben a bennfentesek uralma érvényesült. A szlovén, a horvát, a szlovák, az ukrán esetben nem feltétlenül a kormányzat jelölte ki a tulajdonost, hanem a jórészt spontán átalakuló cégek maguk találtak olyan tulajdonosokra, akik az éppen benn ülő vezetésnek kedvére valóak voltak, például azért, mert rövid úton az ő kezükre játszották a vagyont. A harmadik esetben a „magánosítás” külföldi állami cégeknek történő értékesítést jelentett. Ez legföljebb számviteli és telekkönyvi értelemben tekinthető magánosításnak, közgazdaságilag aligha. Mindenki emlékszik a Malév és az Alitalia szép emlékű, de eredménytelen frigyére, és a példák vég nélkül sorolhatók.
A felsorolt esetek közös vonása az, hogy a privatizáció közgazdasági lényegét és értelmét adó elemek többé-kevésbé hiányoznak. Az állami monopólium magán-egykézzé alakítása értelemszerűen még ronthat is a helyzeten, mert a profitérdeket a politikai-szociális szempontú befolyásolás sem tudja mérsékelni. Mi több, a teljesítmény javítására szolgáló ösztönzők sem jönnek mozgásba, és ha nincs a versenyben való elbukás komolyan vehető szankciója, akkor mitől is javulna a teljesítmény. Hasonlóképpen a nyilvánosságra hozatal, a mérlegvalódiság, a reális teljesítményértékelés mind olyan mozzanatok, amelyek ugyan a közérdeket jelenítik meg, de minden egyes szereplő magánérdekével ellentétesek. Ha a közhatalom ügyeket intéz és ideologikus vitákba merül, e pótolhatatlan feladataira nem jut se idő, se energia.
TAKTIKAI KIVONULÁS. További szembeötlő gyengéje a keleti privatizációknak az, hogy a versenyteremtés és a piacépítés szempontjai sokszor háttérbe szorultak. A magyar versenyhivatal a kilencvenes években taktikai okokból kivonult a piacépítésből, a magánosítás megítélésénél ez nem volt szempont. És nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy a mindenkor néhány nap vagy hét alatt, a költségvetési bevétel maximálásának káprázatában tető alá hozott ügyleteknek mekkora lesz a versenyélénkítő és piacépítő hatása. A feltörekvő piacok egészére jellemző stratégiai tévedés az, hogy a magánosításban a mindenkori kormányzat hatalmi és kapcsolatépítési megfontolásai vannak túlsúlyban, a tőzsdei privatizálás kivételnek számít. Ez nem pusztán az 1989-et követő néhány évre áll, amikor a tőzsdék térség-szerte csecsemőkorukat élték, hanem a későbbi, érett szakaszra is. Aligha kétséges például, hogy ha minden nagyobb magánosítás a tőzsdén keresztül történne, az az átláthatóság, a teljesítményértékelés, a legolcsóbb forrásszerzés és a folyamatos ellenőrzés szempontjából ideálisnak lenne mondható. Ily módon mélyülne a pénzügyi közvetítés, megnőnének az új ötletek bevezetésének esélyei – röviden: az endogén növekedés üteme látványosan javulhatna. A fenti, a közgazdasági elméletben részletesen és régóta bizonyított megfontolásokkal szemben áll viszont az, hogy egy-egy nagy ügylet meghívásos, zárt pályázatú lebonyolítása nem jelentéktelen közvetlen és közvetett előnyök forrása lehet. Ez érvényes mindenekelőtt a pozíciójában maradó vállalatvezetésre, de hasonlóképpen, a mindenkori kormányzat illetékes döntéshozóira is. Nyilván nem arról van szó, hogy minden magánosítási ügyletben korrupciót kellene szaglásznunk, de arról igen, hogy a pénzpiac fejlesztésének elvont igénye és a közérdek előbb említett szempontjai talán túl gyakran rendelődnek alá irányítástechnikai és kapcsolatrendszeri szempontoknak, amelyeknek a nemzetgazdaság távlatos fejlődéséhez semmi közük.
Ezért valószínűleg a cinkosság vádja érné azt az elemzőt, aki nem a tőzsdei bevezetések szaporításával, az átláthatóság és a verseny szempontjainak erősítésével vélné orvosolhatónak a keleti privatizáció nyavalyáit. Persze, a színházakban szokásos fordulat szerint, a bűnbeesést a dívány kiakolbólításával is megkísérelhetjük megakadályozni, csak nem biztos, hogy eredményre vezet.
