Május óta a németek (pontosabban a politikusaik) a nemzeti karakterükről kialakult képet meghazudtolva úgy viselkednek, mint a hazárdjátékosok. A kockázatos partit Schröder kancellár nyitotta meg, amikor a helyi választások sorozatos kudarcai után úgy döntött, hogy leszavaztatja önmagát, s ezzel kierőszakolja az előrehozott választásokat. Amikor ezt a játszmát elvesztette, úgy lépett fel, mintha megnyerte volna, és magának követelte a kancellári széket.
KÖZÖS PÓKERPARTI. A győztes konzervatívok (a mindig is egy parlamenti frakciót alkotó országos CDU és a bajor CSU) csatakoztak a politikai pókerhez. Schröder energikus és tehetséges, ám méltatlan és eleve reménytelen hazardírozásához megértő taktikai segítséget nyújtottak. A választások megnyerése után a bajor CSU elnöke, Edmund Stoiber sugalmazására szervezett kampány bontakozott ki a CDU elnöke, Angela Merkel ellen. Három hétig tartott, míg elcsitultak azok a belső bírálatok, amelyek kétségbe vonták a kancellári szék hagyományok szerinti várományosának számító CDU-elnök alkalmasságát.
Október tizedikéig tartott, amíg végül kimondatott az, amit a választás másnapján minden gyakorló politikusnak tudnia kellett (és persze tudott is): az egyetlen logikus megoldás az, hogy Merkel a kancellár, és a stabilitást csak a győztes konzervatívok és a vesztes szocdemek nagykoalíciója biztosíthatja. Ez annyira magától értetődő volt, hogy hét nappal később, október 17-én, hétfőn reggel már hivatalosan is tudni lehetett a következőket:
Stoiber elhagyja a bajor CSU vezéri posztját és gazdasági csúcsminiszter lesz a Merkel-kabinetben. Hozzá tartozik a technológiai fejlesztés és az uniós kapcsolatok harmonizálása is. A belügyminiszter Wolfgang Schauble, aki a Kohl-kormányban is betöltötte már ezt a posztot. A bajorok számára nagyon fontos földművelési tárcát Stoiber követelésére a CSU kapta, hiába tiltakozott ez ellen Merkel (a posztra kiszemelt Horst Seehofer a kormányfő politikai és személyes ellenfele). Schröder – mint várható volt – nem vállal tisztséget az új kormányban, a kancellár helyettesének posztját Franz Müntefering, az SPD elnöke tölti be. A szociáldemokraták a 14-ből 8 miniszteri tárcát kapnak, egyebek között ők irányítják a kulcsfontosságú külügy- és pénzügyminisztériumot is. Mindkét tárcát korábban Schröder bizalmi köréhez tatozó, a közvélemény számára csaknem ismeretlen, de igen befolyásos szürke eminenciások vezetik, akik most lépnek ki a közéleti reflektorfénybe. A külügyek irányítója Frank-Walter Steinmeyer, a kancellári hivatal eddigi főnöke lesz, aki 15 évig Schröder „háttérembere”, s valójában a legbefolyásosabb német politikusok egyike volt. A pénzügyeket Peter Steinbrück veszi át, aki az SPD legfőbb támaszpontjának, Észak-Rajna-Vesztfália tartománynak a miniszterelnöke volt. A választási vereség után került Berlinbe. A párt radikális reformszárnyához tartozik, és nyomban közölte, hogy privatizálni kell az autópálya-hálózatot (a konzervatívok ezt azonnal elutasították).
ELNYÚLÓ PARALÍZIS. Ilyen előzmények után enyhén szólva különösen hangzott az a bejelentés, hogy a hivatalos koalíciós tárgyalások csak e hét első napján kezdődtek meg, s a részletes koalíciós megállapodás határideje november 12-e. Utána még egy hét, amíg az alsóház, a Bundestag formálisan is megszavazza Merkel kancellárságát. Ez már lassan belefut a karácsonyi ünnepekbe, ami azt jelenti, hogy a kontinentális Európa vezető hatalmát ez a hazárdjáték május óta 2006 januárjáig a politikai paralízis állapotában tartja.
Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy Schröder – a Financial Times fogalmazása szerint – „nem hajlandó elegánsan távozni”. Bejelentette, hogy még pillanatnyilag ő a kancellár, és ő akarja képviselni az országot október 27-én Londonban, az Európai Unió csúcsértekezletén. A lelépő kancellár hozzáállását jól mutatja, hogy amikor megkérdezték tőle, szerinte meddig tart a koalíció megszervezése, így vágott vissza: „Miért, meddig tart a szexuális kapcsolat létrehozása a sündisznóknál? Nyilván nagyon sokáig.”
A Seehofer jelölése körül kialakult Merkel-Stoiber vita és az autópálya-privatizálás szándéka jelzi, hogy a nagykoalíciónál csak a rá váró problémák nagyobbak. Úgy tűnik, az európai kontinens vezető gazdasági hatalmában a „sündisznók” még sokáig nem élnek békés házaséletet.
