Hegedűs István: Több mint pénz

Margaret Thatcher a fáma szerint 1990 végén Rómában, az Európai Tanács ülésén ismét nemet mondott az európai pénz megteremtésére. A többi tizenegy tagország állam- és kormányfője – most már a brit miniszterelnöknő nélkül – a radikálisabb megoldás mellett döntött. Elhatározták, hogy nem közös (common), hanem egységes (single) valutát hoznak létre, vagy­is az új európai fizetőeszköz nem kiegészíteni fogja a régi nemzeti érméket és bankókat, hanem felváltja azokat.

HEGEDŰS ISTVÁN, a Magyarországi Európa Társaság elnöke

KIVÉTELEK ERŐSÍTIK… Egy év múlva a maastrichti szerződésben Nagy-Britannia (majd az első sikertelen népszavazást követően Dánia is) biztosítékot kapott arra, hogy ha úgy akarja, ki is maradhat a Gazdasági és Pénzügyi Unióból (EMU). Ám a briteknek (és a dánoknak) adott opció az egységes európai valutához való csatlakozást illetően kivételes szabály. Minden más uniós országot, beleértve a tíz új tagállamot, sőt, elvileg Svédországot is, szerződés kötelezi az EMU-tagságra. Nem véletlen, hogy a Huszonötök által aláírt európai alkotmány I-8. cikkében ez olvasható: „Az unió pénzneme az euró.”

Az euró itthoni bevezetésének időpontjáról szóló politikai és közgazdasági viták leginkább a magyarországi helyzet lehetőségeiből indulnak ki. Összeurópai gazdasági szemszögből nézve ugyanakkor az euró megteremtése az egységes belső piac logikájából, a négy szabadság elvének kiterjesztéséből fakadt. Az árfolyamkockázat kiiktatása az integrálódó piacokon ráadásul a határokon átívelő tőkeáramlás felgyorsítását volt hivatott elősegíteni; különösen a kis- és középméretű vállalkozások esetében. Az sem mellékes, hogy az EMU tagállamainak kormányai nem használhatják többé valutájuk le- vagy felértékelését a gazdasági sokkhatások kivédésére és egyben a reformok elodázására – az Európai Központi Bank felállítása pedig egyben az európai egységesülési folyamat fontos állomását jelentette.

A liberális gazdaságpolitika és az európai egységes piac kiszélesítése, elmélyítése nem csupán összeegyeztethető, hanem össze is függ egymással. Leon Brittan 1989-től tíz éven át volt az Európai Bizottság különböző gazdasági területekért felelős tagja. A meggyőződéses konzervatív, thatcherista politikus A Diet of Brussels: The Changing Face of Europe című könyvében a világ és saját pártja euroszkeptikusaival vitázva egyenesen így fogalmazott: „Egyszerre Európa-barátnak és gazdasági liberálisnak lenni nem csupán lehetséges, hanem szükséges is.”

A megújult Munkáspárt vezére, Tony Blair 1997-es győzelme óta egyébként jóval „közelebb hozta” Nagy-Britanniát a kontinenshez, mint konzervatív elődei, illetve sikeresen kilépett a „kínos partner” szerepéből. Ám az euró gyors szigetországi bevezetése ma semmivel sem tűnik valószínűbbnek, mint nyolc évvel ezelőtt. Hiába számított Blair az egységes európai valuta elszánt hívének barátai és munkatársai szerint, Julie Smith, a cambridge-i egyetem égisze alatt működő politikatudományi központ igazgatóhelyettese az International Affairs című folyóiratban az idén nyáron elmulasztott lehetőségről írt. Ennek oka természetesen a közvélemény ellenállása: az euró bevezetésének kérdése elsősorban nem alkotmányos jellegű vagy tisztán gazdaságfilozófiai probléma a legtöbb brit vagy más európai polgár megközelítésében.

Az eurót használó tizenkét tagállamban azért sehol sem jellemző a nemzeti valutához való visszatérés követelése. A gondot inkább az okozza, hogy a közgondolkodásban az euró visszamenőleg árdrágulással kapcsolódott össze. Németországban az éttermi, Franciaországban a piaci árak mentek fel valamelyest 2002-ben, és hiába kompenzálta ezt az emelkedést máshol szignifikáns árcsökkenés, illetve hiába rendkívül alacsony az infláció az eurózónában, az emberek nem hisznek a statisztikáknak.

KÉTKEDŐ ÚJ TAGÁLLAMOK. Nálunk sem lesz ez másképp. A tíz friss tagállamban újabban a közvélemény növekvő része vált kétkedőbbé az euró előnyeit tekintve. Feltételezhetjük, hogy akármilyen meggyőző lesz a kampány az egységes valuta bevezetése mellett, akármilyen feltűnően fogják forintban is sokáig kiírni az árakat, önbeteljesítő próféciaként hat majd az árnövekedés érzete a magyarok hangulatára. Azért minden rosszban lesz valami jó: nálunk legalább az „erős nemzeti valuta” iránti nosztalgiára nem kell számítani.

Akárhogy is, ha 2010-ben végre már euróval fizethetnénk itthon, attól még nem fog véget érni az európai és magyar történelem.