Teljesen kifordult önmagából a napokban Izrael állam belpolitikai élete. Ezt a robbanásszerű változást elsősorban a Közép-Kelet stratégiai egyensúlyának drámai erejű változásai gerjesztették. Ez a régió immár hosszú évek óta a gyermekkorát élő XXI. század legközvetlenebb veszélyforrása volt. Új jelenség azonban, hogy most hozta meg keserű gyümölcsét az amerikai belpolitika legkonzervatívabb erőinek hibás reagálása arra a terrorista támadásra, amely 2001. szeptember 11-én joggal megrendítette az Egyesült Államokat.
Erre a támadásra, a terrorizmus elleni harcra hivatkozva a Bush kormányzat válaszként megalkotta a megelőző háború jogosságának stratégiai doktrínáját. Ennek logikus terméke lett az iraki háború, amely megbuktatott ugyan egy undorító diktatúrát – de egyben felborította a régió egymást sakkban tartó iszlám államainak kényes egyensúlyát is. Az iszlám diktatúrák (mindenekelőtt Irak, Irán és Szíria) harcát az egész régió általános káosza váltotta fel. Ennek egyik kétes „eredménye”, hogy az izraeli-palesztin konfliktus ma még megoldhatatlanabb, mint eddig.
IRÁN AZ ÚJ HEGEMÓN. Az Izrael elleni gyűlölet akkor is egységesítő tényező volt, mikor még a régió iszlám diktatúrái harcot, sőt (mint Irak és Irán hét évig tartó, és egymillió halottat követelő) háborút vívtak egymással. A Bush-rezsim iraki háborújának objektív stratégiai következményeként ez a belharc most véget ért. Irak kihullása után az elmúlt hetekben egyértelművé vált, hogy a térség hegemón állama az ortodox iszlám vallási diktatúráját megvalósító Irán lett, amelynek államfője nyíltan meghirdette, hogy Izrael államot el kell pusztítani.
Ez a regionális stratégiai háttér új, tragikus – és szankció nélkül maradt – fordulatát jelentette, ami két következménnyel járt. Az egyik: a palesztin oldalon megerősítette a Hamasz és az Iránból távirányított Hezbollah terrorszervezetek pozíciót. Így Arafat utódja, Abbasz palesztin elnök máig tehetetlenül nézi garázdálkodásukat. A másik következmény az izraeli belpolitika napjainkban zajló mély válsága, amely máris teljesen átrajzolta a régió egyetlen parlamenti demokráciájának hatalmi és pártstruktúráját.
A „civilizációk összecsapásának” vízióját valló iráni ortodoxia választási győzelme és regionális hegemóniája kudarcra ítélte az izraeli hadsereg kivonulását a gázai övezetből. Az eredeti szándék szerint ez lett volna a kiegyezés első lépése: a palesztin állam létrehozásához vezető kompromisszumos folyamat kezdete.
Az iráni hegemónia által megerősített Hamasz és Hezbollah sikerrel szabotálta ezt a folyamatot. Így nem csak Abbasz elnök bénultsága vált tartóssá, hanem megrendült a politikai sorsát a gázai kivonulás sikeréhez kötő Saron izraeli kormányfő helyzete is.
PÁRTVIHAROK. Az izraeli belpolitikai vihar azzal kezdődött, hogy a baloldal fő ereje, a Munkapárt, amely egyben az európai ihletésű izraeli szellemi-politikai elit otthona is volt, hátat fordított eddigi vezetőjének, a béke Nobel-díjas Simon Peresznek. A párt élére Amir Perec, a Hisztadrut szakszervezeti szövetség marokkói születésű vezetője lépett, aki személyében is egyszerre szimbóluma a baloldal radikalizálódásának, valamint a régi pártelit helyére lépő nem európai származású új generációnak.
Perec nyomban felmondta a Peresz által Saron pártjával, a jobboldali Likuddal kötött koalíciót, s közölte, hogy új választásokra van szükség. Így Peresz és a Munkapárt-Likud-koalíció lett a gázai kivonulás kudarcának első politikai áldozata.
A Munkapárt élén bekövetkezett változás pedig lépéskényszerbe hozta a kormányfőt, Ariel Saront. A Likud vezére, akit hajdan az izraeli jobboldal vitathatatlan vezetőjének tekintettek, a gázai kivonulás tervének elfogadása óta váratlanul a centrumban találta magát. A Likud erős radikális jobbszárnya (köztük a Nagy Izrael koncepció hívei) felismerték, hogy Saron számára Gáza és a megszállt területeken létrehozott telepek csak a csere eszközei egy politikai játszmában. Felhasználhatók arra, hogy feladásuk fejében engedményekre kényszerítsék a palesztinokat. Gáza eredményeket nem hozó feladása és a Munkapárt fordulata aktivizálta Saron párton belüli ellenzékét. A Likud jobbszárnyáról érkező támadásokra Saron azzal reagált, hogy kilépett az általa is alapított szervezetből, és Kadima (Előre!) néven új pártot hozott létre.
Saron és a Kadima képezi majd a centrumot a balra radikalizálódó Munkapárt és a jobbra radikalizálódó Likud között. Ez a felbomlasztott Likud és a Munkapárt eddigi koalíciójához képest csak a zavar és a terméketlen belharc korszakát hozhatja. Méghozzá több mint négy hónapig, hiszen a választásokra csak március 28-án kerül sor.
Négy üres izraeli hónap a mai Közép-Keleten – életveszélyes fényűzés.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
