Magyarország versenyképessége a rendszerváltás utáni években látványosan romlott. A világ fejlettebb gazdaságai között hazánk 1994-ben a 39. helyet foglalta el. Tavaly a rangsorban a 46. helyre csúsztunk vissza. Ez szinte kizárólagosan a műszaki fejlesztés zuhanórepülésének köszönhető. Az állam, de főként a vállalatok egyre kevesebbet tudnak áldozni e célra.
A hazai kutatás-fejlesztési ráfordítások 1988-1993 között reálértékben a GDP 20 százalékos csökkenésénél nagyobb mértékben, 53,7 százalékkal csökkentek. E ráfordításoknak GDP-hez viszonyított aránya nemzetközi összehasonlításban is alacsony – 1989-ben 2, 1990-ben 1,7, 1991-ben 1,2 és 1993-ban 1 százalék. A legfrissebb, ez év elején napvilágot látott középtávú iparpolitika innovációval és a vállalati K+F tevékenységgel foglalkozó része a források elapadásának okát keresve sorra veszi a különböző szervezeti típusokat. Eszerint az ipari kutatóintézetek egy része megszűnt, másik része rendelés hiányában vegetál. 1988-93 között a kutatóintézeti kör árbevétele nominál értékben 82 százalékkal csökkent. Gyors átszerveződési folyamat zajlik mind a K+F tevékenységben, mind az intézményi rendszerben. Csökkent az önálló, cégen belül elkülönült műszaki fejlesztési egységek aránya, nőtt az alkalmi (főként cégen belüli) megbízások száma. A K+F a nagy árbevételű, az erőteljes exporttevékenységet folytató, nagy létszámú, az 1990 előtt alakult és mára privatizált szervezeteknél koncentrálódik. A kis cégeknél, az utóbbi egy-két évben alakult vállalkozásoknál a fejlesztéssel foglalkozók aránya elenyésző. E változások összességében a kutatás-fejlesztés iránti kereslet mélypontra süllyedését eredményezték. A vállalkozások helyzetének többoldalú megközelítése alapján megállapítható – írja a versenyképesség növelése érdekében született új ipari koncepció -, hogy nyílik az olló az ország fejlettebb és elmaradottabb övezeteinek gazdálkodó szervezetei között is. Több innovációs támogatást megvalósító szervezet létezik már, főleg a helyi vállalkozási tanácsadási központokban. Ezek tevékenysége azonban nem kellően koordinált, ezért fennáll a veszélye annak, hogy a központok nem érik el azt a hatást, amelyre egyébként hivatottak lennének.
A nemzetközi K+F programok elősegíthetik a magyar résztvevők számára, hogy új technológiákat és ismereteket sajátítsanak el, mégis a lehetőségeket a vállalatok kevésbé használják ki. Az ilyen programoknak ugyanis nem céljuk a rövid távú, piac közeli termék- és technológiai tökéletesítés, pedig sok vállalatnál ez a legsürgetőbb feladat. A versenyképesség szempontjából előtérbe kerülnek a piacra jutás feltételei: a minőség, a környezetvédelem, a környezetbiztonság, a műszaki szabályozás kérdései. A különböző nemzetközi egyezmények teljesítése még a fejlett ipari országok számára is állandó kihívást jelentenek. A nemzetközi piacon a magyar termékek megítélését rontja, ha a gyártástechnológia vagy maga a termék környezetszennyező, nem felel meg az előírásoknak.
Az elmúlt években kialakult helyzetre jellemző, hogy a cégek passzív alkalmazkodási stratégiát követtek. Ez azt jelenti például, hogy ha szükség volt rá, korlátozták termelésüket, értékesítették vagy felélték tulajdonukat, az alacsonyabb hozzáadott értékű termékek gyártása felé mozdultak. Ebből egyenesen következik, hogy a vállalatok drasztikusan csökkentették innovációra fordított kiadásaikat. A vállalati megrendelések és az állami (költségvetési) hozzájárulások csökkenése miatt a tudásbázis (az egyetemi, akadémiai kutatóhelyek, főleg az ipari K+F hálózat) meggyengült.
A legújabb iparpolitikai koncepció tényként szögezi le, hogy a világszerte kibontakozó versenyben felértékelődött az ipari kutatás, a tudomány, a technológia aktív társadalom- és gazdaságpolitika formáló tényezővé vált. A koncepció kis- és középvállalati esélyeket latolgató része őszinte, ezért rövid: belátja, hogy a közeli jövőben a vállalatok nemigen tudják megteremteni a K+F fenntartásához szükséges keresletet. Ebből következik – írja a koncepció szövegének készítője -, hogy az ipari műszaki fejlesztés számára a kormánynak kell támogatást nyújtania a következő időszakban. S hogy mi a teendő? A feladat kettős: a versenyképességet felhozni a szükséges szintre, illetve a versenyképesség megtartása, ami egyben az exportképesség növelését is jelenti. Ennek útja az iparorientált műszaki fejlesztés keresletének bővítése, az új technológiákon alapuló kis- és középvállalkozások ösztönzése, a szűkös források minél hatékonyabb és gazdaságosabb kihasználása. Hogy lehet felkelteni a vállalatok érdeklődését? A megoldás kétirányú: pénzt a zsebbe (értsd: közvetlen támogatások és adókönnyítések), észt a fejbe (értsd: információáramlás javítása, szaktanácsadás, képzés, hírverés). A feladatmeghatározás következő mondata kissé elavultnak tűnik, de azért nem érdektelen: figyelmet kell szentelni a külföldi tulajdonban álló vállalatokra – a privatizáció során – annak érdekében, hogy tulajdonosaik magyar kutatást és fejlesztést vegyenek igénybe. (Ez sajnos csak egyedi jelenség a nagy magyar valóságban – lásd GE-Tungsram házasság.)
A kis- és középvállalkozások ösztönzése új technológiákra alapozva. Ez a feladatkör a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarával közösen létrehozandó információs rendszer mellett két újszerű dolgot jelent. Olyan ipari K+F szolgáltató hálózatot kívánnak létrehozni, amelyet elsősorban a saját műszaki fejlesztőkapacitással nem rendelkezők vehetnek majd igénybe. Üzleti tanácsadó hálózatot is működtetnének, amelyhez pénzt is szereznének. A technológiai transzfer hatásos mechanizmusainak biztosítása címszó alatt gyakorlatilag az EU-követelményeknek való megfelelés áll. Az utolsó pont izgalmasabb: normatív ösztönzési rendszert kívánnak kidolgozni a vállalati műszaki fejlesztési tevékenység támogatására. Ennek alapja az adó lenne. Az innováció ösztönzését előmozdítaná a nonprofit, a kockázati-, befektetési törvények egyeztetésének újbóli kezdeményezése. Ez az év második felére hozhat eredményt.
