ENNYI NEKEM IS JÁR

Bokros Lajos vélekedése szerint az egészségügyi szférában az államnak nagyon keményen el kell különítenie az alapellátást és az úgynevezett kiegészítő ellátásokat. A már említett európai civilizációs normák alapján elmondható: a rendelkezésre álló szolgáltatások nyolcvan százaléka az alapellátás körébe tartozik majd. Az alapellátást éppen ezért semmiképpen sem lehet biztosítási alapon megoldani – ez a szféra mindenkor közfinanszírozást igényel majd. Mindezt közteherviseléses, szolidaritási alapon, azaz adó formájában kirótt közterhekre alapozva lehet megvalósítani. Pontosan le tudjuk mindezt fordítani biztosítási nyelvre is: ebben az esetben a egészségügy biztosítási alapú finanszírozása olyan kockázatközösségre épül, amely az egész társadalmat átfogja. Csakhogy egy ilyen mértékű kockázatközösség már nem értelmezhető az egyén számára, s a polgárt semmi sem ösztönzi arra, hogy kétszer annyit fizessen be a kasszába ahhoz, hogy a nála szegényebbek is részesülhessenek az egészségügyi ellátásból. Egy ilyen mindenkire kiterjedő, szolidaritási elvre épülő szisztéma elviekben nem is lehet biztosítás, hiszen nem lehet lebontani az egyén szintjére. A jelenlegi magyar tb-rendszer ugyan megpróbálja mindezt szimulálni; erre mutat például a személyre szóló tb-kártya, amelynek birtoklása jogosít fel egészségügyi szolgáltatások igénybevételére. Igen ám, de ilyet bárki szerezhet, s az is bőven előfordulhat, hogy a munkavállaló soha nem tudja meg, hogy az utána fizetendő járulékot a munkaadó egyszerűen nem fizette be. Egy szigorú rendszerben mindez úgy működik, hogy a személyre szóló társadalombiztosítási kártyát minden hónapban láttamoztatni kell. Nos ez az, amit ebben az országban aligha lehet elképzelni.