Nincs okom vitatni Hegedüs József írásában (Igazságos? – Figyelő, 2004/45. szám) azon kérdés jogosságát, miszerint „Ha mi, kutatók, megfelelő alátámasztás nélkül a józan észnek ellentmondó (igazolhatatlan) állításokat fogalmazhatunk meg, akkor hogyan várhatjuk el a politikusoktól, hogy elgondolkodjanak jól hangzó programjaik költségvetési és társadalmi hatásairól?” Magam azonban nem az e kérdésben foglalt logika mentén tartom felépítendőnek a közpolitikát. Inkább a következőképpen: (1) az egyáltalán valamely társadalmi-politikai-gazdasági elégtelenség-elégedetlenség miatt közpolitika tárgya kell legyen (irányuljon-e rá kormányzati figyelem, avagy sem)?; ha igen (2) mi az elérendő kormányzati cél? és (3) mekkora ennek forrásigénye? Végül pedig, mivel a kormányzat forrásai végesek, (4) hol húzandó a határ a célok és a források között, hogy előbbiekből a legtöbb az utóbbiak még elviselhető mértéke mellett megvalósulhasson.
Tehát a kutatóknak, ha racionalizálni akarják a politikát, elsősorban az elérendő célok („társadalmi hatás”) szabatos megfogalmazására kell késztetniük a politikusokat. A kutató ezt követően szembesítheti őket a forrásigénnyel, illetve ettől nem függetlenül bemutathatja a célok elérését a legkisebb ráfordítással szolgáló eszközöket. A politikai kelepce a szakpolitika-hiány (lásd ugyanezen tárgyban e sorok írójától Kelepcék és egyéb történetek, Figyelő, 2004/4. szám).
A GKI Gazdaságkutató Intézet Rt.-nek a 2000 és 2003 közötti lakáshitelezést-lakáspolitikát bemutató – és Hegedüst indulatossá tévő – tanulmánya (Átlagfészek – Figyelő, 2004/43. szám) végül is annyit mond, hogy nagyrészt túlzóak voltak az ezzel kapcsolatos aggodalmak (például azok, amelyeket maga a szerző Mi a baj az „otthonteremtéssel”? címmel a Népszabadság 2003. december 23-i számában megfogalmazott). Hegedüs három kifogást emel: (1) az a költségvetés ellehetetlenüléséhez vezetett – de ez nem szakpolitikai baklövés, hanem költségvetés-tervezési hiba; (2) a megtakarítások szükségtelenül és tömegesen ingatlanba vándoroltak – nos, a GKI tanulmánya éppen azt mondja, hogy ez a félelem nem volt indokolt, a feltételezés nem igazolható. Végül – láthatóan ezt tekinti perdöntőnek, és ez szolgált címadásul is („Igazságos?”) – (3) a támogatások eloszlása „elfogadhatatlanul egyenlőtlen”. (A címet az írás a szerkesztőségben kapta – A szerk.) Ezt egy táblázat hivatott igazolni, mely 2003. évi APEH adatok alapján azt mutatja, hogy a magasabb jövedelmi csoportba tartozók nagyobb arányban és nagyobb kedvezmény összeget élveztek. Viszont semmiféle útbaigazítást nem kapunk arra nézve, hogy hol húzódik az elfogadható és elfogadhatatlan egyenlőtlenség közötti határvonal. És itt már akaratlanul is a napi politika területen vagyunk, ahová egy függetlenségét megőrizni akaró kutatónak a lábát nem szabad betennie. A GKI-vel ellentétben Hegedüs József sajnálatomra éppen ezt tette.
A probléma ott van, hogy a Hegedüs (és legújabb kormányunk) által előszeretettel használt igazságosság-fogalom meggyőződésem szerint több sebből vérzik, hibás. Először is minden adókedvezmény ugyanazon logika alapján működik (működött): akinek magasabb jövedelme van, többet vehet igénybe – meghatározott felső határig. Másodszor a magasabb jövedelműek progresszíven több adót fizetnek, annak kapják vissza egy részét; másképpen fogalmazva: aki lakáshitelt törleszt az erre tekintettel alacsonyabb adót fizet; az alacsonyabb adó pedig önmagában nem igazságtalan. Hegedüs (nem egyedül) hajlik az adókedvezményt úgy értelmezni, hogy az állam annak ad, akinek már úgy is van. E szemlélet hibája, hogy csak az output oldalra van tekintettel (kik között osztják szét adóinkat?), az input oldalra nem (kiktől gyűjtik össze az adót?). A használt igazságosság-fogalom gyengéje továbbá univerzalizmusa: a lakáshitelezés nem az egész társadalom lakhatáshoz segítésének kormányzati eszköze, hanem egy jobb módú, ezért hitelképes szegmensének. A lakhatás szociális okból való biztosítása egy másik közpolitika feladata kell, hogy legyen, mely a kutató szemében nem rivalizál egy másik közpolitikával, a politikuséban igen. A kutatónak nem feladata prioritások sorba rendezése: azt a politikusokra kell hagynia.
A GKI tanulmánya számomra azt bizonyítja, hogy a 2000-ben indult lakáspolitika szakmai gyengeségei semmiképpen sem olyan súlyosak, hogy – mint többen javasolják – a helye is sóval hintendő be, hanem a továbblépés alapjául mindenképpen elfogadható modellről van szó.
NÉMETH GYÖRGY
