Van egy pompás Woody Allen-humoreszk, a Jó, de képes-e erre a gőzmozdony? – mely a szendvics feltalálásáról szól. Sandwich grófja éveken át kísérletezik az újfajta étellel (két szelet hús között egy kenyér, két szelet kenyéren egy hús stb.), míg végül egy munkába merült éjszaka végén, hajnalban előáll szenzációs találmányával: két szelet kenyér között egy hús.
Amikor azt halljuk, hogy idén százéves a beépített konyha, talán valami ilyesmi juthat az eszünkbe. Mert hát, mégis mit lehet feltalálni egy ennyire nyilvánvaló dolgon?
Nos, attól, hogy ma valami ennyire kézenfekvő, még nem biztos, hogy mindig is az volt. Nem véletlenül rendeznek jubileumi rendezvényeket Bécsben az idén, ahol az úgynevezett frankfurti konyha megalkotója, a bécsi születésű építész, Margarete Schütte-Lihotzky munkásságáról emlékeznek meg.
Hogy megértsük, miért is volt olyan jelentős ennek az új konyhatípusnak a megjelenése 1926-ban, be kell mutatnunk az előzményeket is. Ehhez nem is kell visszautaznunk a messzi múltba, elég csak megnézni, mi volt akkoriban vidéken. Ugyanis, míg a városokban épp leáldozóban volt a pár száz évvel korábban kialakult konyhaberendezések divatja, a falvakba még épp csak betört a polgári konyhaépítészet.
A konyha helyét ma az határozza meg a lakásban, hogy hol van vizesblokk. Esetleg „gázcsatlakozási pont”, bár a villanytűzhelynek egy konnektor is elég. Eredetileg azonban nem annyira a víz, mint inkább a tűz volt az, amitől konyhává vált a konyha.
Bár a parasztember gyakran a szabadban főzött (a pásztor meg még inkább), de a falusi házakban régen is volt konyha. Ez azonban nem volt mindig reprezentatív, családot összeültető, kedves helyszín. A 19. században a falusi házak többségében, úgynevezett hideg konyhák voltak (ami nem keverendő össze az egybeírt „hidegkonyha” kifejezéssel, ahová a fent említett Sandwich gróf alkotásai is tartoznak).
Ezek ugyanis – hiába égett bennük tűz – télen nagyon hidegek voltak. Egy részüknél a tűzhely füstje hatalmas szabadkéményen át távozott a helyiségből. A levegő így ugyan tisztább volt odabenn, viszont a nagy kürtőn keresztül a meleg is kiszökött. Másik részük úgynevezett füstös konyha volt, amelyek ajtaját nyitva kellett tartani használat közben, hogy a tűz oxigénhez jusson, és levegőhöz jussanak az ott dolgozók is. Ezek tehát egyszerre voltak füstösek és hidegek is.
A megoldást a 19. században, a polgári világból érkező „mászókéményes konyhák” jelentették. Sokak talán még soha nem hallották ezt a felettébb furcsa kifejezést, pedig Sabján Tibor egy egész könyvet írt róluk A mászókéményes konyha címmel. Ezeknél a keletkező füstöt zárt kéményen keresztül vezették ki a szabadba, így a konyha – és a ház – nem volt többé füstös belül. Ez volt a meleg konyha.
Ez a találmány több évszázad alatt alakult ki, s az újítást nem csak a füstelvezetés jelentette benne. Legalább ilyen fontos volt, hogy az ilyen konyhákban már közös tűz melegítette a különböző méretű főzőedényeket, hiszen a vaslapoknak köszönhetően bármilyen méretű lábast vagy fazekat rá lehetett tenni a tűzhelyre. Volt helye a sütőnek, a nagyobb nemesi, polgári konyhákban a nyársaknak vagy a roston sütőnek (grillrácsnak) is. A zárt füstelvezetés miatt ráadásul fűtésre is lehetett használni a tűz melegét, amit azelőtt – pazarló módon – csak az ételek készítésére fordítottak.
A gazdaságos felhasználás miatt ezeket az építményeket takaréktűzhelyeknek nevezték. Bár ezzel a magyar kifejezéssel is találkozni néha, alighanem többen ismerik a német sparen (takarékoskodni) és a Herd (tűzhely) szavakból alkotott Sparherd elnevezést.
Magyarul a sparheltet.
Ezek aztán idővel a – szó szoros értelmében vett – beépített konyhák részévé váltak. A takaréktűzhely, a sütő, a kemence és a kémény ugyanis hatalmas, falazott együttest alkotott. A kőművesek rakta építmény a konyha jelentős részét elfoglalta. Ezeket aztán cifra vasalatokkal és csempeburkolattal díszítették. A szerényebbek csak tapasztást kaptak, esetleg egy csempét imitáló mintát.
S hogy honnan kapta fura nevét a mászókéményes konyha? Onnan, hogy ezeket a zárt füstelvezetőket úgy alakították ki, hogy azokban be is lehetett mászni egy ajtón keresztül. Nem csak a tisztításuk miatt, de azért is, hogy felaggathassák bennük a füstölni valókat, amit a szabadtüzű konyhákon még egyszerűen a kürtőbe tehettek.
Elnézve ezeket a szép régi konyhákat elfoghat bennünket a nosztalgia a romlatlan paraszti világ iránt, pedig ezek az alkotások a városi polgárság hatására jelentek meg vidéken. A sparheltek – amiket egyes vidékeken masináknak neveztek – jelentős része gyári termék volt, mint ahogy a vasalatok jó része is. Nem is olyan rég terjedtek el falun: a legtöbb helyen a 19. század második felében, de volt, ahol csak a 20. század elején jelentek meg. Egyes helyeken soha nem is tudták kiszorítani a szabadkéményes konyhákat.
Igazi virágkorukat az 1920-as években élték, akkor épült a legtöbb mászókéményes konyha Magyarországon. Akkor, amikor megszületett a modern beépített konyha.
A megalkotója Margarete Schütte-Lihotzky volt, akinek az élete és munkássága a modern konyha megtervezése nélkül is izgalmas lenne. Gyakorlatilag végigélte a teljes 20. századot (1897-ben született és 2000-ben, 103 évesen halt meg), és ő volt az első női építész Ausztriában (Gustav Klimt közbenjárására vették fel az egyetemre, ahová korábban csak férfiak járhattak). Tervezett a férjével egy egész várost a Szovjetunióban, a II. világháborút pedig egy bécsi börtönben töltötte. Később fontos béke- és nőjogi aktivista lett.
Számos jelentős alkotása van, de a legismertebb mindenképp az úgynevezett frankfurti konyha, amelyik a modern beépített konyhák elődjének tekinthető. Aki pedig arra kíváncsi, hogyan alkalmazta az ergonómiai elveket a saját otthonában, Bécsben a mai napig meglátogathatja az egykori lakását.
Frankfurtban munkáscsaládok számára kellett kis alapterületű, olcsó és korszerű lakásokat terveznie. Ezekben leválasztott egy helyiséget kifejezetten a főzés számára, ami újdonság volt, hiszen a konyhában korábban sok minden mást is lehetett csinálni, például fürödni vagy aludni. Mivel a cél amúgy is a kicsi és olcsó lakás volt, egy új funkciónak szánt helyiség semmiképp sem lehetett nagy. Már csak azért sem, mert Lihotzky szerette volna nagyon ergonomikusra megtervezni a konyhát: kiszámolta, hogy lehet a legkevesebb mozdulattal és lépéssel a legtöbb tevékenységet elvégezni.
Így jutott el a szokatlan, hosszúkás alaprajzhoz, és az egyes bútorok, tárolók, a sütő és a vízcsap átgondolt elhelyezéséhez. Ezt a végletekig egyszerűsített, ergonomikus teret nem is lehetett volna máshogy berendezni, mint ahogy ő elképzelte – főleg nem a kereskedelemben akkor kapható bútorokkal – így előre beépített berendezést is tervezett hozzá.
Bár a megoldás korántsem volt tökéletes, abszolút sikeresnek volt mondható: több ezer lakást szereltek fel vele. Na és nem kell nagy fantázia ahhoz sem, hogy a 20-es évek frankfurti konyhájába belelássuk a hatvanas-hetvenes évek magyar lakótelepi konyháit. (Sőt egyes elemei akár egy mai konyhában is megállnák a helyüket.)
A szocialista blokk panelépítési lázának ugyanis pont az volt a célja, mint a frankfurti munkástelepnek: minél olcsóbban, minél több otthont teremteni. A lakások számát pedig azok alapterületének csökkenésével lehetett növelni. Ennek a „racionalizálásnak” esett áldozatul a tágas konyha és a klasszikus értelemben vett kamra (hiszen alapanyagok helyett kész konzerveket vagy mirelitet is vásárolhatnak a dolgozó elvtársak).
Voltak elemek, amiket egy az egyben átvettek a panellakások a frankfurti konyhától (például a keskeny, folyosószerű alaprajzot egyik végén ajtóval, másikon ablakkal). Sőt voltak részletek, amin javítottak is. Az egyes alapanyagokat tároló fiókok például előregyártott címkét kaptak Lihotzky konyhájában, ami nem mindig felelt meg a felhasználók igényeinek. Ezek a feliratok idővel eltűntek, a tárolók pedig a gyerekmagasságból felkerültek a biztonságosabb felső polcra.
Ráadásul idővel újabb „szereplők” érkeztek a konyhába. Mindenekelőtt a hűtőszekrény, amely viszonylag rövid idő alatt elengedhetetlen kellékké vált. (A Fortepan archívumában mosolyogtató reklámfotók hirdetik a legújabb típusokat, barokk csendélet módjára elrendezett élelmiszeripari termékekkel, illetve – egy máig töretlen hirdetési sablont követve – dekoratív nőkkel.)
Közben persze több elemet „gazdaságosabbra” is cseréltek, ami nem minden esetben tett jót a helyiségnek. Az alumínium fiókokat műanyag váltotta fel, az eredetileg ergonomikus szempontok alapján kicentizett, mindkét oldalon felszerelt konyhából egy szekrénysor maradt az egyik oldalon, s vele szemben a puszta fal. Vagy egy körbeülhetetlen asztal két székkel.
Nos igen, ami a húszas években még üdítően új, és kényelemre szabott volt, arról idővel kiderült, hogy sok szempontból mégsem olyan praktikus. A szűk konyhában gyakorlatilag csak a háziasszony fért el, senki más. S miközben a helyiséget a végletekig leegyszerűsítették, elfelejtettek kitalálni helyet például a közös étkezésnek.
A konyha evolúciója többévszázados kanyar után visszajutott oda, ahol a hideg konyhák idején járt: a főzést végző személyen kívül másnak semmi keresnivalója nem volt az amúgy meglehetősen kényelmetlen helyiségben.
A cikk elkészítéséhez – linkelt forrásokon kívül – Sabján Tibor: A mászókéményes konyha (Terc, Budapest, 2004) és Bill Bryson: Otthon, a magánélet rövid története (Akadémiai Kiadó, Budapest, 2012) című munkáit használtuk fel.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/konyha
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
