Nyelvekben van arra szó, ha meghal a párod: özvegy leszel. Ha meghalnak a szüleid: árva vagy. De ha elveszted a gyerekedet: nincs rá szó. Átvitt értelemben is nehéz szavakat találni a veszteségre. A gyászban megnémulunk, a halálról beszélni nem tudunk, holott mindenki érintett, mindenkit érint vagy érinteni fog – fogalmaz Simonyi az előszavában.
Azt általában tudjuk, hogyan nem szeretnénk meghalni. Nem akarunk fájdalmat, nem akarunk öntudatlanul, kiszolgáltatva szenvedni, nem akarunk kórházi folyosókon, gépek között eltűnni, de azt sem szeretnénk, hogy a haldoklásunkkal terhére legyünk azoknak, akiket szeretünk.
A halál tabusítása nemcsak zavart vagy szemérmességet okoz, hanem gyakorlati magányt is. Segítséget sem könnyű kérni ahhoz, amiről beszélni sem tudunk. Mi marad belőlem, ha már nem vagyok produktív? Érti-e az orvosom, min megyek keresztül? Érti-e a családom? Mi lesz az életminőségemmel, az autonómiámmal, a méltóságommal, a szabadságommal?
Ezekből a kérdésekből és személyes indíttatásból született meg a podcastsorozatunk, amelynek legtöbb interjúja a Budapest Hospice Házban készült. A beszélgetéseket 2026-ban aktualizáltuk és kibővítettük, így jött létre a Nincs rá szó című kötet, amelyben közismert emberek, civilek, haldoklók, orvosok és hospice-szakemberek beszélnek a halálhoz fűződő viszonyukról. Szó esik a halállal kapcsolatos kommunikációról, az eufemizmusokról, és arról is, mikor van szükség radikálisabb őszinteségre.
Az alábbiakban Simonyi Balázs szerző válogat a könyvből szívéhez közel álló részleteket.
A szerzőről
Simonyi Balázs 1980-ban született, Budapesten él. Filmrendező, író, előadó. Az Európai Filmdíjra jelölt Ultra és a Kékkör sorozat rendezője, a Futóskönyv szerzője. Tíz éve került közel a Magyar Hospice Alapítványhoz, amelynek ma jótékonysági nagykövete. Ebből a kapcsolatból nőtt ki a Nincs rá szó podcast, majd az ezekből válogató kötet. Négygyermekes apa, ultrafutó.
Részlet a Gergely Anita (GA) aneszteziológussal és Kovács Mónika (KM) gyermekápolóval készített beszélgetésből
Mi a válasz arra a kérdésre, hogy: „Meg fogok halni?”
GA: Nem az, hogy: „Nem, te meggyógyulsz”, hanem először is visszakérdezünk, hogy: „Te mit gondolsz erről, mit érzel?” És akkor elkezdünk beszélgetni, tovább tudjuk fejteni az ő gondolatait, ezzel is tájékozódunk. Hiszen mi sem tudjuk, mikor hal meg. Ha van rá igény, akkor a pontos előkészítést meg tudjuk beszélni a nagyobbakkal, a serdülőkkel: hogy hol szeretné, milyen gyógyszerek állnak rendelkezésre, hogy mindent megteszünk azért, hogy ne szenvedjen, ne legyen fájdalma, és együtt lehessen azokkal, akiket szeret. Volt már, hogy úgy kaptunk otthon ápolásba egy gyereket, hogy azt mondta az onkológus, a tudomány mai állása és a statisztika alapján maximum másfél hónapja lehet még. És másfél évig élt úgy, hogy közben el tudott menni nyaralni, voltak tervei, lett egy kutyája, tehát élte az életét.
Gondolkoztam, miként reagálnék szülőként. Négy gyerekem van, közülük egy már nagykorú. Azt hiszem, a saját elveim szerint nyílt lennék, elmondanám a helyzetet, a lehetséges döntéseket, és azt is, melyik mellett és ellen mi szól. Rezignált és bizonytalan lennék, reménykednék is valamiben, ugyanakkor fel akarnám forgatni a világot, hogy gyógymódot találjak. Mégis: mindez együtt megbénítana. Nem tudnám, hogyan viselkedhetnék természetesen, mi lenne jó.
GA: Mi a legjobb egy gyereknek, amit egy szülő adhat?
Ilyen helyzetben, vagy úgy általában?
GA: Úgy általában.
Nyilván a szeretet, nem?
