Az 1956-os forradalom nagyon gyorsan, már az október 23-áról 24-re virradó éjjel átalakult a szovjetek elleni szabadságharccá. A második szovjet beavatkozás után, november 4-ét követően pedig többek között a külső kerületekben – a korabeli XX. kerületben, a mai XX. és XXIII. kerületben, azaz Pesterzsébet és Soroksár területén komoly ellenállást tanúsítottak a pesti harcosok.
Közöttük volt azonban egy különleges csoport. Ennek a Strausz Károly („Cigány Karesz”) vezette osztagnak két jellegzetessége is volt. Nem tudunk ugyanis arról, hogy a budapesti fegyveres felkelés során bárhol másutt szinte csak romákból álló alakulat jött volna létre. Pedig a felkelők között eleve szép számmal voltak a cigányság képviselői: arányuk a harcosok között 5–8 százalékra becsülhető Eörsi László korábbi kutatásai szerint.
Strauszék másik különlegessége, hogy az utolsók között voltak, akik még november 11-én is fegyveresen álltak ellen a szovjet csapatoknak, miközben a Pest belvárosában vagy Buda központjában lévő felkelési centrumokat a szovjetek már több nappal korábban szétverték.
A „Cigány Karesz” vezette dél-pesti osztag miatt kijelenthetjük tehát, hogy a romák közül (is) kerültek ki az utolsó harcosok, akik a végsőkig folytatták a küzdelmet a fővárosba bevonuló szovjet csapatokkal. Minthogy persze a harcok befejeződése sem egy időben történt, kisebb lövöldözések még november 11. után is napokig voltak Budapest területén, így nehéz lenne megmondani, hogy ki volt ténylegesen az „utolsó” fegyveres, aki ellenállt a Szovjet Hadseregnek, de az egyik utolsó harcoló egység mindenképpen a Strausz-osztag lehetett.
Strausz szigorú vezető volt, így sikerült összetartania az alakulatát, ennek is tulajdonítható, hogy a végsőkig harcoltak a vele együtt fegyvert fogott társai.
