Amikor Emma gyerek volt, a családjában sosem volt kérdés, hogy a nagymama ráér-e, tud-e, vagy egyáltalán szeretne-e vigyázni az unokákra a nyári szünetben. Mindenki természetesnek vette, hogy a nagyszülőkre mindig lehet számítani.
„Egyiknél eltöltöttünk a testvéremmel két hetet, aztán a másiknál is. Na, nem mintha anyámnak ne lett volna ideje ránk nyáron, tanítónő volt, a nyarakat ő is otthon töltötte. Csak hát nem velünk szerette volna eltölteni.”
Emma ma már maga is két gyereket nevel, ám azt a nagyszülői segítséget, ami annak idején olyan természetes volt, ő már nem kapja meg. Sem a saját szüleire, sem az anyósáékra nem számíthat úgy, ahogyan egykor az ő szülei számíthattak a nagymamákéra.
Anyámék évekig szinte könyörögtek, hogy jöjjenek már az unokák. Aztán amikor megszülettek a gyerekeink, hirtelen találtak maguknak jobb elfoglaltságot. Nekik igazából annyi a lényeg, hogy fotózhassák őket, és tíz percig eljátszhassák a nagyszülőt, amivel aztán dicsekedhetnek a barátaiknak. Az újdonság varázsa hamar elmúlik, különösen akkor, amikor az unokák már nem hajlandók a kedvükért produkálni magukat, és kezd kialakulni a saját véleményük
– meséli Emma, majd szomorkásabb hangon hozzáteszi: úgy érzi, mintha ugyanaz a minta ismétlődne meg újra, amit gyerekként is átélt. „Amikor gyerek voltam, a szüleim akkor is magamra hagytak. És most nagyszülőként is ugyanezt teszik.”
Emma az érzéseivel egyáltalán nincs egyedül. A 40 éves nő a millenniál, vagy más néven az Y generáció tagja, és elég csak egy kicsit körülnézni a közösségi médiában, hogy lássuk, mennyi kortársa mesél hasonló gyerekkorról.
