Közel 25 évvel ezelőtt, amikor e sorok írója megkezdte politikatudományi tanulmányait az egyetemen, a politika perszonalizációjának erősödése ellenére is annak egyik legfőbb intézményei a pártok voltak. A pártrendszerek tanításának – történetüknek, szervezeti változásaiknak, finanszírozásuknak – megvolt a hangsúlyos helye a tanrendekben, és a pártokkal foglalkozó tárgyak, szakdolgozatok, doktori témák száma tükrözte is ezt a domináns szerepet.
Mindez nem jelenti azt, hogy már akkoriban (vagy korábban) ne lett volna szó a „pártok válságáról”.
a kezdetektől a képviseleti demokrácia végtelen (?) történetéig fennáll ugyanis a felhatalmazók és felhatalmazottak közötti aszimmetrikus viszony, a legitimációs és delegitimációs aktualitások, a népszuverenitás mindenkori kihívása, az ehhez kapcsolódó elégtelenség kérdése. Sok más mellett az ezekre adott válaszok tartják mozgásban és újítják meg a politikát, illetve az intézményrendszereket. Emellett a pártok krízise eleve nem független a mindenkori társadalmi szerkezetben, a modernitásban bekövetkezett változásoktól, valamint a kapitalizmus integrációs mechanizmusaitól sem, szóval a krízissel lehet számolni, és nem is kell tőle minden esetben félni.
A hangsúlyeltolódás nem is a krízisirodalom újabb felfutásában érhető tetten, hanem az intézményes politika (így a pártok) relevanciájának a megváltozásában. Ennek számos összetevője van, amit most röviden foglalok össze, majd rátérek arra kérdésére, hogy Magyar Péter pártos szervezeti háttér nélküli győzelme unikális és egyszeri történés volt-e, vagy a jövőben a pártok szerepe még napjainkhoz képest is kevésbé lesz fontos.
