Hogy hogy kerültem ide? Harminc körül lehettem, amikor az anyukám lebetegedett. Rákos lett, a kórházban már tudtam, hogy haza kell hozni meghalni.
Az ötéves kislányommal megbeszéltem, hogy adja át a szobáját, és oda költöztettem be az anyut. Jöttek a segítők, ápolók; egy doktornő, akit megkértem, hogy erre a kis időre felügyelje. És hát, valahogy nem kellettek. Nekem ez úgy jött zsigerből; olyan, mint amikor bedobsz a vízbe egy kutyát, és rögtön tud úszni. Én tudtam úszni. Aztán, amikor anyukám rövid időn belül meghalt, én meg gyakorlatilag ott álltam munka nélkül, akkor dobta a sors az apácazárdát.
Az apácáknál öt-hat évet dolgoztam. Segédnővérként kerültem oda, aztán a zárda berkein belül végeztem el a három és fél éves iskolát, saját pénzen. Baromi sokat tanultam ott. Minden, amit ma tudok, abban a zárdában kezdődött. Borzasztó szakképzett apácanővérek voltak ott – tudod, az apácák vagy pedagógusok, vagy nővérek, a világháborúkban is ők ápolták a sérülteket.
Olyan tételeket tanultam náluk, hogy a gyerekeim, mikor meglátták az elöl hagyott könyveimet, megkérdezték, hogy „anyu, mi lesz belőled, agysebész?!” Tényleg kemény képzés volt: végig kellett járnunk például minden létező kórházi osztályt, voltunk hullaházban, meg kellett nézni műtéteket és meglátogatni a legelesettebb gyerekek otthonát. Na, ott olyan dolgokat láttam, amikről nem hittem, hogy létezhetnek. Az apácazárda akkoriban már idősotthonnak volt minősítve, így olyanba nem kellett külön elmennem, de végig kellett néznem ott egy szemműtétet. Egy katarakta műtét volt, az a lényege, hogy a szürkehályogot lekapirgálják, és műlencsét raknak a helyére. Érdekes dolog. Ott tanultam a sebkötözést is. Ha látnád, hogy néznek ki néha az elhanyagolt betegek, főleg a kórházakban! Ott ugye nincs idő őket babusgatni, forgatni óránként, emiatt viszont olyan sebekkel jönnek ki, hogy ránézni is borzasztó.
Sok minden voltam a zárda előtt is; a nyolcadik osztály elvégzése után elmentem szakácsnak, a Royal Nagyszállóban voltam szakácstanuló, na, hát ott is megtanul az ember egy pár dolgot. Utána kereskedelmi dolgozó lettem; a November 7. téren volt az Aranypóknak egy bőrdíszműüzlete, ott voltam táskás. Közben elvégeztem az üzletvezetőit meg az idegenforgalmit.
Igen, erős váltás a gondozói szakma, de szerintem valahol mindegyik munkám a gondoskodásról szólt.
Már amikor az anyu lebetegedett, és jártam vele folyamatosan a kórházba, akkor is többször megkérdezték, hogy „egészségügyi dolgozó tetszik lenni?”, mert úgy beszéltem, úgy viselkedtem. Pedig nem sok mindent tudtam még akkor. Ez a kilencvenes években volt, amikor még nem lehetett mindent kiguglizni, nem is volt még Google. Amikor aztán elkezdtem tanulni, valahogy ismerős volt minden, nem úgy ültem be, mint a kisiskolás az első napján. Azt éreztem, hogy engem föntről irányítanak.
