• Kodácsy Tamás lelkész szerint Balog Zoltán az egyházi zsinat éléről való lemondása nem azt jelenti, hogy súlytalanná vált volna, sőt: a befolyása továbbra is óriási.
• Balog olyan támogatásokat is adott egy-egy lelkésznek vagy közösségnek, amelyről az akkori egyházvezetés sem tudott.
• A kegyelmi ügy hitelteleníti Balog Zoltán konzervatív voltát, hiszen a jogerő elvét, az igazságszolgáltatás tekintélyének tiszteletben tartását kérdőjelezi meg, és Kodácsy szerint az egyház ehhez is asszisztált.
• Kodácsy elismeri, hogy az elmúlt 16 évben a reformátusok sok fontos kérdésben nem szólaltak fel nyíltan, beleértve a hajléktalan-rendeletet vagy a korrupciót.
• A református egyház létszáma folyamatosan csökken; azt kommunikálja magáról, hogy egymilló tagot számlál, ami a valós szám több, mint négyszerese. Ugyanakkor a lelkész szerint a gyülekezetek mindössze 18 százaléka önfenntartó, a református egyház tevékenyégének messze túlnyomó részét az állam finanszírozza.
• Az egyháznak a megújulása érdekében nemcsak a politikai táborokról kellene leválnia, hanem ki kellene mászni az ideológiai lövészárkokból is, és nem elzárkózni a párbeszédtől.

Nagy átrendeződés folyamatában vagyunk, s abban a pillanatban, amikor ezt az interjút készítjük, még nem sokat tudunk arról, milyen lesz az egyház helyzete az új kormány alatt. Ami biztos: óriási várakozás van a társadalomban. Létezik egy konszenzus a tekintetben, hogy a református egyház legnagyobb hibája volt eddig az átpolitizáltság. Ezt Steinbach József püspök, a zsinat jelenlegi lelkészi elnöke is megerősítette egy lapunknak adott interjúban – összekötve a jelenséget Balog Zoltán személyével. Lelkipásztorként és teológiai tanárként ön milyen változásokat tartana kívánatosnak?

Mindig óvakodtam attól, hogy az egyház túlzottan összefonódjon a politikával. Negyedéves teológushallgatóként, 1998-ban, Hegedűs Loránt püspök úr utasítására kötelezően részt kellett volna vennünk egy MIÉP-tüntetésen. Ez ellen sokan, mintegy nyolcvanan tiltakoztunk, és fehér szalagot kitűzve, állva hallgattuk az előadásokat, mert úgy gondoltuk: nem azért készültünk lelkipásztornak, hogy pártpolitikai rendezvényeken szerepeljünk. Tiltakozásunknak komoly következményei lettek, így tanulmányaimat végül Debrecenben kellett befejeznem.

Tanáraink közül többen mellénk álltak, ezért nekik is távozniuk kellett a budapesti teológiáról, miközben 52 ismert református értelmiségi is hiába emelte fel a szavát mellettünk.

Ennek a közösségi kiállásnak az élménye máig megerősít abban a meggyőződésben, hogy az egyháznak nem szabad egyetlen politikai párt szekerét sem tolnia.

Az egyháznak nincs dolga a politikával?

Azzal a mondattal önmagában, hogy „ne politizáljon az egyház”, nem tudok egyetérteni. Nem gondolom, hogy az egyháznak ne volna társadalmi felelősségvállalása. A „polisz” ügye az egyház ügye is, a társadalomban az egyháznak transzformáló szerepe kell legyen, ami különösen hangsúlyos a reformátori teológiában. Lényegében onnantól, hogy a magyar reformáció egyházai a török elnyomás alatt lelki menedéket, a Habsburg-ház elleni nemzeti harcokban egyfajta szellemi-ideológiai hátteret adtak, evidenssé vált, hogy az egyház részt vesz a közügyekben, a nemzeti kultúra kialakításában. Ennek persze lehet jó és rossz vonzata is.

Ugyanakkor ma kollégáim érzékelhető vágya az, hogy a következő ciklusban olyan egyházi vezetőink legyenek, akik nem folynak bele személyes szálakon túlságosan a politikába, épp a kegyelmi ügy következményei miatt.

Sőt, az új kormányzat programjában is hangsúlyosan szerepel: az egyházakat a politikai nyomás alól fel kell szabadítani. Ha a közelmúlt történéseit nézem, ez bizonyos fokig megnyugtató is lehet.