Közismert önről, hogy gyakorlatilag a semmiből alapította, majd idén májusig 30 évig vezette a Nyíregyházi Állatparkot, amely számos nemzetközi szakmai elismerést érdemelt ki. Hogyan következett ebből a miniszteri szék?

Az igazság az, hogy eszem ágában sem volt politizálni, sem bekerülni a kormányba. Akik mellettem voltak, pontosan tudják, milyen nehezen győztek meg erről egy évvel nyugdíj előtt, amikor már arra készültem, hogy unokázom és építem a madárházamat.

Most mégis itt ülünk a Városligetben az Élő Környezetért Felelős Minisztérium előtt, és ön a miniszter.

Egy erdő közepén éltem az elmúlt 30 évemet, ehhez képest óriási változás a nagyvárosi dzsungel. Van az a feladat, amiért megéri feladni a nyugalmas életet, de azért nem tudok kilépni a bőrömből. Mentálisan sokat jelent a lehetőségekhez képest zöld környezet, külön kértem, hogy a minisztérium épülete parkra nézzen. Másrészt talán furcsa, ha egy miniszter ingujjban ad interjút, nézzék el nekem. Este hét óra van, alig vártam, hogy megszabaduljak az öltönytől.

Ráadásul még mindig van vagy 30 fok árnyékban. De mégis mit gondol, miért ön kapta ezt a tárcát?

A miniszteri felkérést megválaszolva nem tudom az „indokot”, erről Magyar Pétert kellene megkérdezni. Mindenesetre nagy megtiszteltetés, nagy kihívás 16 év után felállítani, új formába hozni a Fidesz által megszüntetett környezetvédelmi minisztériumot. Rólam azért korábban is lehetett tudni, sokan ismernek Nyíregyházán, a szakmán belül Európában, valamint a természet iránti elkötelezettségem is közismert.

A környezet- és természetvédelemben nőttem fel, minden napom ennek jegyében telt. Mindig is állatkertet akartam csinálni, az élet azonban először másfele vitt: tíz évig dolgoztam újságíróként, közben pedig lassanként feladtam a nagy álmot. Gyerekkorom óta papagájokat tenyésztek, gondoltam, az újságírásból megélünk, mellette majd ismeretterjesztő filmeket csinálok, madarászom. Nekiálltam hát egy madárház építésének. Félig volt kész, amikor megkaptam a lehetőséget: „itt ez a kultúrpark, egye fene, csinálj belőle állatkertet”. Költöztek a madarak, akik később az állatpark alapító tagjai lettek, az egyedüli egzotikus lakók szarvasok, vaddisznók körében.

Harminc év után, a nyugdíjra készülve végre elkezdtem befejezni a szüleim kertjében álló madárházat. Első körben pintyekkel népesítettem be, de befejezni megint nem tudtam, mert idén augusztusban jött a felkérés. Egészen nyilvánvaló, hogy a kettő együtt nem megy, a madárház most sem készül el, én Budapestre megyek, a pintyek pedig az állatparkba – majd, valamikor, mert még nem tudtam tőlük megválni.

Hogyan adná meg egyfajta „miniszteri ars poeticáját”? Hogyan küzd a szakmai kihívásokkal Gajdos László?