2026. június 20-án 19 órakor az agárdi vízmérce 52 centimétert mutatott, ami egy centiméterrel alatta van a 2022-ben mért, korábbi legkisebb vízállásnak. A nyári intenzív párolgási időszak azonban még csak most kezdődik, számottevő csapadék és utánpótlás nélkül pedig ez az új negatív rekord jó eséllyel rövid életű lesz.
A látványos vízhiány miatt a közbeszéd elsősorban a kiszáradás, a vízpótlás és a turisztikai problémák körül forog, de a helyzet ennél jóval összetettebb, írja a Másfélfokon megjelent cikkében Dr. Boromisza Zsombor élővilágvédelmi és tájvédelmi szakértő, a MATE Tájvédelmi és Tájrehabilitációs Tanszékének egyetemi docense. A szakértő szerint a Velencei-tó természeténél fogva nem állandó vízszintű tó. Átlagos mélysége alig másfél méter, ezért különösen érzékenyen reagál a párolgásra és az időjárási szélsőségekre. A klímaváltozás miatt a kisvizes időszakok várhatóan gyakoribbá válnak, ezért a tó természetes dinamikájának megértése egyre fontosabb.
Miből fakadnak a gondok?
Az egyre súlyosabb gondokat nem önmagukban a tó jellegzetességei és a klímaváltozás hatásai okozzák, hanem az, hogy a Velencei-tó körül az elmúlt másfél évszázadban olyan vízgazdálkodási, partszabályozási és turisztikai fejlesztések valósultak meg, amelyek egy kiszámíthatóbb, állandóbb vízszintű üdülőtavat hoztak létre. A nyílt vízfelület, a strandok, a kikötők és a horgászhelyek sokak szemében a „normális” Velencei-tó képévé váltak. Emiatt az alacsony vízállás nemcsak természeti jelenségként, hanem társadalmi és gazdasági problémaként is jelentkezik.
Miközben valódi kockázatokat jelenthet a vízminőségre, a halállományra és az üdülési használatra nézvést, bizonyos természetes folyamatokat is felerősíthet. A 2021–2022-es alacsony vízállás idején bekövetkezett halpusztulásoknál például elsősorban nyílt vízi és idegenhonos halfajok érintettek, miközben a szabályozás előtti, mocsarasabb tókarakterhez jobban alkalmazkodó csuka esetében csak csekély pusztulást jeleztek.
A mocsári növényzet terjedése, a természetes élőhelyek regenerációja, valamint több védett madárfaj kedvezőbb helyzete pedig azt mutatja, hogy a tó egyes részei ilyenkor közelebb kerülhetnek eredeti, természetközelibb állapotukhoz. Ezért nem pontos minden alacsony vízállást automatikusan ökológiai katasztrófaként értelmezni.
Nem elég a vízpótlás
A Velencei-tó jövőjéről szóló viták gyakran a vízpótlás körül forognak, ám a Másfélfokon megjelent cikk szerint ez önmagában nem jelent hosszú távú megoldást. Rövid távon szükség lehet vízgazdálkodási beavatkozásokra a legkritikusabb helyzetek kezelésére, de ha a cél kizárólag a korábban megszokott vízállás és tókép visszaállítása, akkor ugyanaz a probléma újra és újra előállhat.
A valódi megoldás az alkalmazkodás: a vízgyűjtő területeken – főként a talajban – történő vízmegtartás erősítése, a parti élőhelyek helyreállítása, a partvédőművek felülvizsgálata, valamint olyan turisztikai és rekreációs fejlesztések, amelyek figyelembe veszik a tó természetes változékonyságát. A Velencei-tó jövőjének kulcskérdése ezért nem pusztán az, hogy honnan lehetne több vizet szerezni, hanem az, hogy képesek vagyunk-e a klímaváltozás korában egy természeténél fogva változékony tóhoz igazítani a használatunkat és a fejlesztési elképzeléseinket.
