Az Indexnek adott nagyinterjút Oravecz Imre Kossuth-díjas költő, aki többek közt kemény gondolatokat fogalmazott meg az idős polgárok helyzetéről Magyarországon – például, hogy hazánkban véleménye szerint ma ők tartoznak a legmostohábban kezelt kisebbséghez.
Az időskornak másfajta hatása van, ám nem az állandó hanyatlás miatt válunk más emberré. Számos kellemetlen dologgal kell szembesülnünk, amire azért lehetett számítani
– fogalmazott a költő, aki kifejtette, hogy ez alatt a felejtés hozadékaként bekövetkező identitásvesztésre gondolt. Ettől függetlenül hozzátette, ő személy szerint nem fél ettől a maga vonatkozásában.
Mostohán kezelt kisebbség
Oravecz felhozta, hogy Magyarországhoz képest az Egyesült Államokban nem merül fel, hogy egy idős polgárnak az öregsége miatt vegyék el a jogosítványát. A felvetésre, miszerint az is lehetséges, hogy egy idős sofőr ténylegesen veszélyessé válik a közlekedésre, a következőképp reagált:
A fiatalok vagy a középkorúak mindig veszélyesebbek. De most nem a szélsőségekről beszélek, hanem az általános hozzáállásról. Magyarországon ha valakit öregnek minősítenek, onnantól kezdve már nem igazán számít embernek, hanem inkább valami véglénynek. És jönnek a megjegyzések: vén hülye, mit akar még, örüljön, hogy lyuk van a fenekén, stb.
Felemlegette, hogy régen nem ez volt a tendencia, emlékei szerint gyermekkorában a paraszti világban az időseknek nem kellett olyan kirekesztéssel szembesülniük, mint ma. Ezzel szemben ma úgy látja, az öregedést körüllengi a kitaszítottság és feleslegesség érzése.
Vegyük például a leggyakoribb esetet, a betegséget, a kórházat, amikor az ember teljességgel védtelen, kiszolgáltatott. Ott fekszik egy ágyon, egy zsúfolt kórteremben, és ezer gondja volna. De nem törődnek vele, a nővérek rá se néznek
– mondta, hozzátéve, hogy egy ilyen helyzetben az idős betegek a legjobb esetben a vizitek során kapnak figyelmet az orvosoktól, akik viszont rendszerint lekezelően, őket gyakran gyereknek nézve viselkednek az öregekkel.
Az [a méltósággal öregedés – a szerk.] csak akkor volna lehetséges, hogy ha öregségnek helye volna a társadalomban, ha azt elfogadnák a nem öregek. De nem, elutasítják, tabusítják. Vagyis ugyanazt teszik, mint a halállal. Nem számolnak vele, nem beszélnek róla, úgy élnek, mintha nem létezne.
