Az 1083-ban szentté avatott I. István legfontosabb ereklyéjének sorsa legalább annyira hányatott volt, mint a király alapította államé. A Szent Jobbról elsőként az 1116 körül született Hartvik-legenda tett említést – a történet szerint a szent király csodás módon épen maradt jobbját akkor találták meg, amikor sírját Szent László jelenlétében felnyitották. Nagyjából ekkortól homályosak az ereklyével kapcsolatos információink.
Homályos a sorsa
Már arról sincsenek egyértelmű adatok, hogy eredetileg mi is volt a Szent Jobb, valószínűleg ugyanis nem a mai formában ismert ereklyét – azaz egy kézfejet – emeltek ki a sírból, hanem a király teljes karját, vagy legalábbis alkarját. Aztán ott van az az 1473-as krónika, amely arról tudósít, hogy a Szent Jobbot kisvártatva egyszerűen ellopta László egy Merkúr nevű tisztviselője, aki csak a király személyes látogatása után volt hajlandó lemondani az ereklyéről – de csak azzal a feltétellel, hogy annak az ő bihari birtokán építenek méltó „lakhelyet”.
Mindenesetre az Árpád-ház regnálása alatt az ereklye minden bizonnyal a bihari Szentjobb településen volt, tiszteletéről az 1222-es Aranybulla is tartalmazott passzust. A feltételezések szerint az ezután következő években „csonkították meg” többször is, valószínűleg Nagy Lajos, illetve Luxemburgi Zsigmond is eladományozta a kar egyes darabjait. Arról biztosan tudunk, hogy valamikor Székesfehérvárra került, de az, hogy innen mikor és hogyan jutott Raguzába (Dubrovnikba), arról csak találgatni tudunk. Egyesek szerint az ereklyét őrző szerzetesek menekítették a török hódítás elől délre a Szent Jobbot, mások szerint a fosztogatók vitték magukkal, mindenesetre jó száz évvel az utolsó magyarországi említése után, 1590-ben született az a feljegyzés, amely szerint az ereklyének új tartót készíttettek a raguzai domonkos szerzetesek, akik állítólag török kereskedőktől vásárolták meg.
Raguzában bukkant fel
A zűrzavaros időkben Magyarországon egy jó darabig nem is tudták, hova került az ereklye, és csak jó másfél évszázaddal később derült fény a hollétére. Már I. Lipót is kísérletet tett a visszaszerzésére, de ez végül Mária Teréziának sikerült, aki egy orosz fenyegetés miatt sietett Raguza segítségére, és
amelyet így – és némi pénz kifizetése után – útnak is engedtek Bécsbe, ahol 1771 áprilisában kiállították. Az ereklyét ünnepélyes külsőségekkel övezve, 1771 júniusában indították el Budára, ahová egy győri és egy pannonhalmi megálló után június 21-én érkezett meg. Előbb a Nagyboldogasszony-templomba, majd egy körmenet végén a Budavári Palota Szent Zsigmond-kápolnájába szállították, ahol a királynő képviselői a káptalan prépostjának és az angolkisasszonyok elöljárójának gondjaira bízták.
De itt is csak egy évszázadig maradt, 1865-ben Esztergomba került, majd 1900-ban szállították vissza – akkor már – Budapestre. A nyilasok aztán sok más kinccsel együtt Nyugatra hurcolták, de az amerikaiak 1945 augusztusában visszajuttatták – ám a kommunista hatalomátvétel után elzárták a nagyközönség elől, és csupán 1987. augusztus 20-án került elő a Szent István-bazilika páncélszekrényéből.
