Nem akartam ma már posztot írni, de egészen váratlan dolog történt.
Nem az, hogy este meghallgattam Tarr Zoltán beszédét az Ünnepi Könyvhét megnyitóján. Ennél lényegesen perverzebb dolgokat is szoktam csinálni késő este.
„A váratlan az volt, hogy a beszéd egy pontján” engem is elfogott valami. „Nem tudom pontosan, mi.” „Talán a meghatottság.”
Talán a gyomorsav. Talán az a ritka pillanat, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy „álmodunk-e, vagy hallucinálunk”, vagy helyezkedünk.
Én azért el szoktam tudni dönteni.
Mert tényleg szép dolog, amikor egy miniszter bocsánatot kér. Olyan, mint amikor a hentes egyszer csak nem csap rá a kezedre a bárddal, hanem azt mondja: elnézést, az elmúlt hosszú években talán indokolatlanul vágtam le minden ujját, de mostantól emberként tekintek magára. Az ember ilyenkor meghatódik. Főleg, ha már nincs mivel tapsolnia.
És persze megértem az emelkedettséget. Van abban valami tragikomikusan magyar, hogy valaki leírja: „amióta irodalommal foglalkozom”, azóta „csak afféle megtűrt lény vagyok a világ perifériáján.”
Ez a mondat a magyar kulturális finanszírozás legőszintébb ars poeticája.
