„Szép kis falu Nagyrétfalva, azt beszélik róla, hogy szereti a burgonyát mindegyik lakója. / Hát már hogy is ne szeretné, hisz’ a vak is látja, jó dolog az, ha egy holdon megterem száz mázsa! / Sőt száztíz is meg százhúsz is! Nem mese ez gyermek… Szabó Jani földjén tavaly éppen annyi termett. / Hogy idén is több legyen ott a krumpli, mint máshol, elülteti a gumót már orgonanyíláskor. / Nemsokára kimegy nézni, a burgonya kél-e, kisiskolás Dani fia, az is kimegy véle. / Jani kománk szakértően a krumplit vizsgálja, egyszerre csak rohan felé Dani kiabálva: / Édesapám, kedves apám, nézze, mit találtam: Ilyen fura kis bogarat még sohase láttam” – szól a rigmus a Gergely Miklós és Kovács György által szövegezett diafilm első néhány képkockáján.
Az 1955-ben diára vitt mese – a növény bőtermősége mellett a legfőbb kártevője elleni harcot sem szem elől tévesztve – több szempontból is a mára az egész világon népeledelnek számító burgonyát állította a hidegháború középpontjába. Az Ütközet a krumpliföldön annak ellenére jól végződik, hogy a Dani által talált furcsa kis bogár a burgonya rettegett kártevőjének, vagyis krumplibogárnak, más néven kolorádóbogárnak bizonyult. A korabeli szovjet propaganda szerint a rovart az amerikaiak szabadították rá a keleti blokk krumpliföldjeire. A Pál György által rajzolt diafilm hősei, Szabó Jani és fia megmenti a termést, így a fiaskó ellenére is megterem a földjükön a százhúsz mázsa krumpli. Szabó Daninak pedig a dia szerint az osztálytársai, barátai segítenek a krumplibogarak elleni ádáz küzdelemben.
A keleti blokk összes országában terjedő rosszindulatú pletyka, miszerint a krumplibogár az alattomos amerikai biológiai hadviselés következtében áshatta alá a szovjet mezőgazdaság kivételes eredményeit, Kelet-Németországból kapott szárnyra. Az NDK-beli propaganda annak ellenére is sikeresnek bizonyult, hogy a rovar már az 1920-as években bizonyítottan pusztított a franciaországi burgonyaültetvényeken. A kolorádóbogár kivételes alkalmazkodóképességének köszönhette a sikereit: az eredetileg az Amerikai Egyesült Államok és Mexikó határán őshonos gyomnövényeken élősködő rovar ugyanis úgy tudott először az Újvilágban, majd végül Európában is hatékonyan terjedni, hogy rákapott a mexikói telepesek által egyre nagyobb területen meghonosított burgonyára is. Majd miután a burgonya – még ha lassabban és körülményesebben is, mint az ugyancsak Közép- és Dél-Amerikából hódító útra indult kukorica, paradicsom vagy paprika – Európában is alapélelmiszerré vált, már csak idő kérdése volt, hogy a legfőbb kártevője is fészket verjen. A keletnémet ötletre fogékony szocialista gazdák mindenesetre állami segítséggel terelték a kisiskolás gyerekeket a földekre tanítás után, hogy a kártevőkből annyit gyűjtsenek össze, amennyit csak bírnak.
Nehéz hódítás, hatalmas siker
Noha a 20. századra ebből már semmi nem látszott, a krumpli európai diadalútja meglehetősen rögös volt. A régészeti bizonyítékok alapján a mai Peru és Bolívia területén őshonos, a zord andoki körülmények között is bőven termő kapásnövény már 7-10 ezer évvel ezelőtt bizonyítottan alapélelmiszer lehetett. Fontosságát jól jelzi, hogy az inkák külön istent is szenteltek a burgonyának. Európába az első világfelfedező utak időszakában, az 1530-as évek környékén hozhatták be a Gonzalo Jiménez de Quesada és a Francisco Pizarro vezette expedíciók.
Annyi bizonyos, hogy 1567-ben már Antwerpenbe is eljutott, erről szállítólevél tanúskodik. Európában azonban nem fogadták tárt karokkal. Először is azért, mert eleinte nem tudták, hogy a növény melyik részét kell megenni, így a mérgező leveléből vagy terméséből fogyasztó kísérletezőkedvűbb európaiak sorsa finoman szólva sem segítette a krumpli meghonosítását. A krumplival szemben azt is felhozták, hogy nem szerepel a Bibliában, így, mint a pogányok eledelét, az ördög művének tekintették. Ezzel egyébként egyáltalán nem volt egyedül, a nagy felfedezések idején az amerikai kontinensről származó élelmiszerek közül többet is hasonló ellenérzéssel fogadtak az óhazában. A paradicsomról például szintén azt gondolták, hogy mérgező, mert a termés savas leve kikezdte az ólomedények falát, az abban készült ételek ólommérgezést okozhattak.
A búzához képest ellenállóbb kukorica valamivel gyorsabban terjedt az óvilágban, de igazán széles körben eleinte csak a keletről drágán beszerezhető borsot helyettesítő (csípős) paprika aratott osztatlan sikert. Egy-egy nagyobb, a gabonatermés hirtelen visszaesése okozta éhínség kellett, hogy a burgonya iránti ellenszenv csökkenjen, így először Írországban és Poroszországban kezdett terjedni a 17. század második felétől. Franciaországban pedig végül XVI. Lajos vált a burgonya legnagyobb rajongójává, de már csak a 18. század második felében.
Magyarországon egészen a 19. századig legfeljebb kisebb területeken, sporadikusan terjedt a burgonya. Egyes országrészeken azonban a burgonyatörténeti legendárium szerint maguk az uralkodók igyekeztek népszerűsíteni az élelmiszernövényt. Egy széles körben terjengő bonmot szerint az 1700-as évek második felében állítólag megtiltották a magyar főuraknak a krumplitermesztést, majd ezzel egyidejűleg a saját magyarországi birtokaikat teleültették burgonyával. A földek mellé katonai őrséget állíttattak, de meghagyták, hogyha jönnek lopni a termést, a katonák tegyenek úgy, mintha nem vennék észre a kihágást. A már akkor is legendás „magyar virtus” révén afféle divat lett a királyi földekről lopni, és a tiltás ellenére termeszteni a burgonyát, a legenda szerint így vált egyre népszerűbbé a krumpli először Erdélyben, majd később az alföldi tájakon is. A mi kultúrkörünkben Mária Teréziához köthető legendás agrárpolitikai húzást a poroszoknál II. Frigyesnek tulajdonítják.
Krumpli az irodalomban
A burgonya ambivalens magyarországi fogadtatását a szépirodalmi kánon is megőrizte. A leginkább a Ludas Matyi című verses mesekölteményéről ismert Fazekas Mihály például 1817-ben, a krumplihoz írt elégiájában még a burgonya terjedéséhez hasonlítja a magyarság rettegett bukását: „Egy lakos, aki csupán krumplit termeszte, mivelhogy / Földje igen szűk volt, sarjadzani látja vetését, / S a cudar inda alól kenyeret vájkála fel ősszel. / Ezt látván a több lakosok, felhagytak az áldott / Búzatenyésztéssel; s inkább sóvárganak ikrás / Krumplijokon, mintsem gondoskodnának az élet / Bő termő idején szükségre való kenyerekről. / Nemzetem, így jársz majd, egy náladnál szaporább / nép, Bár sikeretlen is ő, magod a földből kiszorítja.”
A 19. század végén Jókai Mór, Benedek Elek, Mikszáth Kálmán viszont már anekdotázva szövik történeteikbe a burgonya európai hódításait, valamint a növény ehető gumójának szinte megszámlálhatatlan elkészítési módját.
A magyar burgonyakultúra történetét és néprajzát kutató Kósa László etnográfus 1969-ben megjelent burgonyamonográfiája szerint egyébként az éhínség önmagában nem magyarázza a krumpli későbbi diadalútját. Bár elismeri, hogy az éhínségek, vagy éppen a háborúk nyomán fellépő gabonahiány jelentősen segítette a krumpli népeledellé válását, ám szerinte az Andokból származó növényt az Európában már évezredek óta termelt gabonanövényekkel, például a búzával, árpával szemben az tette igazán versenyképessé, hogy a felaprózott szántókon a gabonát már nem, de a belterjesebb, nagyobb hozamú, és nem mellesleg egységnyi földterületről magas kalóriatartalmú táplálékot adó terményt még érdemes volt termelni. Vagyis az önellátásra berendezkedett paraszti gazdaságok hatékonyabban tudták burgonyából kielégíteni a 19. századtól egyre növekvő lakosság élelmiszer-szükségletét, mint bármi másból.
A burgonya későbbi diadalútját jól jelzi, hogy a reszelt krumpliból készült, jellemzően tejföllel és fokhagymával fogyasztott krumplis lepénykét Magyarország különböző tájegységein legalább háromtucat különböző néven ismerik, a tócsni így lehet bandurák, bere, beré, berhe, bramborák, cicedli, cicege, ekcer, gaspi, görhöny, harula, huláble, kugli, kremzli, krumplibaba, krumplimálé, krumpliprósza, lapcsánka, lapótya, lapotyka, lapsi, lepcsánka, lepkepotyi, mackó, macok, matutka, nyist, picskedli, plácki, prósza, ragujla, recsege, rösztike, siligó, taccs, toksa vagy tócsi is. Más kérdés, hogy legalább ennyiféle elkészítési módja is létezik.
A legendateremtő krumplileves
A krumpli nem csak az időről időre beköszönő kedvezőtlen időjáráshoz vagy a háborús mezőgazdaság kihívásaihoz, a szocialista tervgazdálkodáshoz is kitűnően tudott alkalmazkodni. A Kádár-korszak éveiben ráadásul népszerűsítését maga a népvezér, a Magyar Szocialista Munkáspártot főtitkárként több mint három évtizeden át vezető Kádár János vállalta magára. Az önmagát a nép egyszerű gyermekeként keretező Kádár, aki azzal teremtette meg saját kultuszát, hogy látszólag nem épített személyi kultuszt, tudatosan vagy ösztönösen építgette a krumplilevesen, káposztás cvekedlin, mákos és krumplis tésztán, avagy grenadírmarson éldegélő munkásból politikai vezetővé avanzsált népvezér imidzsét. Az 1980-as évekre ez a kép annyira önjáróvá vált, hogy amikor arra szólította fel a környezetét, hogy nevezzék nevükön a dolgokat, ezt úgy öntötte szavakba, hogy „a krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!”
A befektetett energia meg is hozta a gyümölcsét: miközben a magyarországi krumpliföldek a két világháború között hektáronként még csak 6-8 ezer kilogramm burgonyát adtak, az 1970-es évektől a terméshozam a duplájára, majd több mint a triplájára növekedett. A betakarításban részt vettek a mezőgazdasági idénymunkára az építőtáborok keretében munkára nevelt általános és középiskolásokból álló szocialista diákbrigádok is. Mint arról a Diákélet című ifjúsági lap 1967-es októberi számában az egyik úttörő beszámolt, a burgonya betakarítása nem tartozott a legkedveltebb feladatok közé, mert „egész nap hajlongani, nehéz ládákat cipelni, nem volt leányálom, de kibírtuk”. A Magyar Ifjúság pedig az Alsótengelici Állami Gazdaság Rákóczi szocialista brigádjáról készített helyszíni riportjában azt tárta fel 1977. szeptember 16-án, hogy a krumpliszedéshez hasonló egyszerű, szakképzettséget nem igénylő mezőgazdasági munkákat többnyire szakképzetlen fiatal nők végezték, akik számára sem jobb munkalehetőséget, sem testhezálló, vagy még inkább a korabeli társadalmi viszonyok között elfogadott életpályát kínáló továbbképzési lehetőségeket nem biztosítottak.
Kádár szállóigévé vált mondatát a rendszerváltás boldog első heteiben, szinte napra pontosan Kádár százezreket vonzó temetésének az első évfordulóján, 1990 júliusában a Népszabadság hasábjain felidéző Kéri László szerint Kádár „joggal bízhatott benne, hogy ezt mindenki megérti. De joggal hihették a krumplilevest evők is, hogy őket képviseli. […] a legújabbkori hazai szóhasználatban a kádárista, a Kádár-kori s az egyéb jelzők manapság a sötétség, a haladásellenesség stb. netovábbját jelentik. Pedig ez a harminchárom év a ma élő magyar népesség kétharmadának eddigi élete nagy részét jelentette. Azoknak is, akik »kádáristák« voltak, de azoknak a millióknak is, akik semmilyenisták sem voltak, hanem tették a dolgukat, ahogyan tehették, mert a huszadik század második felében éltek.”
Írta: Balázs Zsuzsanna | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/burgonya
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
