Mennyire gyakran jut eszébe az írek elleni vb-selejtező, amelyen a hosszabbításban bekapott gól miatt elúszott a válogatott számára a pótselejtező?
Nem szokott eszembe jutni. Persze, emlékszem rá, de nem szoktam rajta gondolkodni. Nincs is nagyon értelme, nem visz előbbre.
Rég volt ennyire közel a válogatott ahhoz, hogy vb-szereplésben reménykedhessen, még úgy is, hogy a pótselejtezőben két meccset még meg kellett volna nyerni. A kapitány a 63. percben lehozta önt, akkor még 2-1-re vezettünk. Még véletlenül sem szeretném Marco Rossi döntését megkérdőjelezni, ugyanakkor érdekelne, ezt hogy éli meg egy játékos? Megfordult a fejében, hogy mi van, ha én is ott lehettem volna az utolsó félórában a pályán?
Nem hazudok, a meccs után nyilván bennem volt, de ha ennyi idő távlatából kijelenteném, hogy velem máshogy alakult volna, azzal megsérteném a csapattársaimat és a szövetségi kapitányt is. Nem azért vitt le a kapitány, mert elégedetlen volt velem, hanem mert úgy tűnt, összeszedtem egy komoly sérülést. Már a második félidőt is nehezen tudtam bevállalni, éreztem, hogy nem túl stabil a lábam, és teljesen logikus, hogy a kapitány úgy gondolta, egy sérült játékos nem tud annyit segíteni a pályán, mint egy egészséges. Nem tudni, mi lett volna, ha a pályán maradok, de biztos, hogy az írek akkor is elkezdtek volna nyomni, mivel ők csak győzelemmel juthattak tovább.
Dublinban két góllal is vezettünk, mégis 2-2 lett a vége, igaz, majdnem egy félidőt tíz emberrel játszottunk Sallai Roland kiállítása miatt, itthon pedig 2-1 után fordítottak az írek hajrában. Az idegenbeli meccsen a kiállításig dominált a magyar válogatott, és játékban sokáig a Puskás Arénában is felülmúlta ellenfelét. Miért tört bele mégis a bicskánk az írekbe?
