Mindenkinek vannak szabadnapjai. Nekem nincs egy sem. Nincs karácsony, húsvét, újév. Nekem ez a szolgálati időm, ami velük telik. 24-ből 25 óra. 12 hónapból 13. Vannak könnyebb esetek – ők nem azok. De akkor is az én gyerekeim. Nem tolerálom, hogy bántsák, hogy megkülönböztessék őket. Hogy mi adja a legtöbb erőt a mindennapokban? Ők. A gyerekeim. Én nem tudom, milyen két egészséges gyermeket nevelni. Ahogy azt sem, milyen két sérültet. Nekem van egy ilyen és két olyan.

A Patkó család 14. kerületi otthonában járunk. A lakásban első ránézésre semmi különleges nincs, lakóiban már annál inkább. A fő helyiséget egy kicsiny szoba jelenti – benne kinyitott kanapé, a párnák rengetében két fiú. Dávid és András.

A 11 éves ikrek halmozottan sérültek. Pelenkásak, nem látnak, nem beszélnek, nem tudnak felállni, járni. Mindketten epilepsziások. Ellátásuk állandó figyelmet igényel – ebben két személyre támaszkodhatnak. Édesanyjuk, Patkó Karolina és nővérük, a 14 éves Viktória figyelik minden mozdulatukat. Az anya egyedül neveli három gyermekét, egy tavaszi napon pedig mi is bepillanthattunk mindennapjaikba.

A fiúk még nagy ébredezésekben, felváltva kapják a „jó reggelt” öleléseket anyukájuktól. Kapunk egy körbevezetést a lakásban, így derül ki, hogy Karola legjobb barátja Rozi – így nevezi a mosógépét. A gép nagyjából megállás nélkül jár. A fiúk a vakok iskolájába járnak – illetve oda viszi őket az édesanyjuk minden nap –, onnan egy „zsákkal” térnek haza. Kétszer-háromszor át kell őket öltöztetni egy nap.

A teljes történetükhöz először vissza kell mennünk jó néhány évet az időben.