Egy ország próbál rájönni arra, hogyan érzi magát: ránézni kívülről, hogy hat-e, és ha igen, miként a „háborús lelki terror”, hogy van-e „rendszerváltó hangulat”, vagy az egész egy „ordas nagy kamu”, ahogy a miniszterelnök szeretné, hogy gondoljuk.
Nézzük a pártok gyűléseinek élő közvetítéseit, a TikTok-videókat, melyekben Magyar Péter-beszédekre tátognak rá szakmunkások, tinilányok és életmód-influenszerek, igyekszünk jól érteni a legújabb közvélemény-kutatásokat, és figyeljük, miként bánnak a választási plakátokkal és egymással a magyarok. Elemezzük a körülöttünk lévőket, próbáljuk érteni, mi történik országszerte, és persze megfigyeljük mindeközben saját magunkat is.
Így válik a politikai elemzés a kampányidőszak alatt egyfajta autoetnográfiává is: megfigyeljük a politikát, a társadalmunkat, közösségeinket, és mindeközben minden mondat, amit kimondunk vagy leírunk elemzésként – már önmagában az, hogy mire fókuszálunk –, beszél arról is, hogy mi magunk hogyan vagyunk, és miként helyezkedünk el a jelen folyamataiban.
De elemzőnek sem kell lenni: minden közéleti beszélgetés, politikai tárgyú eszmecsere az ismerőseinkkel, családunkkal egyszerre reflexió és a valóságunkat alakító cselekvés is. Ebben a kettősségben őrlődünk – őrlődnek sokan –, és kérdezgetik egymást, gyakorlatilag pártpreferenciától függetlenül:
Különösen nehéz dolga van a kérdés megválaszolásában azoknak, akiknek hozzám hasonlóan személyes élménye 1989–90-ből nincs, esetleg 2010-re is csak haloványan vagy egyáltalán nem emlékeznek, de az idén szavazni készülődnek. Tényleg mindent csak utólag lehet megérteni, vagy már érezni lehetett előre, hogy történelmi idők zajlanak?
