Utczay Laci végigmelózta az eddigi életét, cserébe sose nélkülözött, s amire kellett, ha olykor csupán szerényen is, jutott.
Most viszont ötvenegy évesen, munkanélküliként, egyedülálló apaként, tizennégy éves fiával a hóna alatt azon szorong, miből fizet százeres albérletet, kilencvenezres hiteltörlesztőt, harmincezres tandíjat speciális igényű gyerekének, miből eteti őt és magát.
A dunaújvárosi vasműre épült kocsmák egyikében ülünk. Számos söntés itatta egykor a munkásokat, kevés maradt talpon, de a Bal2, ahová betérünk, egyelőre kitart.
Hogy miért Bal2 a név? Lehetne sportos, esetleg pártos, netán fogászati utalás, ám szimplább megfejtést közöl Laci: „Kijössz a gyárból, balra bódésor, az első ajtó a kifőzde, a második a kocsma.”
A délutáni műszakzáráshoz igazítottuk a találkozót; igaz, nincs már műszak, termelés sincs, hiszen nyáron az utolsó kétezer-hétszáz munkavállalót is elbocsátották, így az egykor tízezernél több embert foglalkoztató gyárvárosba csupán néhány tucatnyian járnak be: adminisztrátorok, rendészek, tűzoltók, plusz újabban és ideiglenesen hatvan munkás is, de erről majd később.
Most kettőnké a pados asztal két oldala, kong a placc, a pult mögött mobilját pörgeti a csaposlány.
Laci előtt kávé, rövid, szimpla, beosztja.
A város legatyásodásáról, a csóróságról beszél, arról, hogy az összes újvárosi famíliában van vasműves (ahogy itt mondják: vasműs; maradjunk ennél, már csak tiszteletből is), sokhelyütt a férj és a feleség is a gyártól kapta a kenyerét, és most, hogy úgy tűnik, végleg elfeküdt a szétlopott óriásvállalat, a tízezernyi melósfizetés nemcsak a családokból hiányzik, hanem onnan is, ahol azt a pénzt elköltötték: a kisboltokból meg a nagyobbakból, a zöldségestől és a hentestől, a burgerestől és a giroszostól, a szervizekből, a butikokból, a fodrászoktól, a körmöstől és a pillástól, az újságostól és a dohányboltból meg persze a kocsmákból. Aztán mindezekről a helyekről szintén kirugdossák az alkalmazottakat, ezzel az ő pénzük is kiesik a körforgásból, és így tovább lefele.
Laci nem ilyen finisre készült. A vasmű az első munkahelye; kötegelő segédmunkásként kezdte, vagyis vasat pakolt, aztán szalagkikészítő lett, „folytonosítottam”, értsd, tizentonnás tekercsek végeit hegesztette egymáshoz, majd a hasítósoron lemezeket darabolt egészen az elbocsátásáig.
Folyamatos műszakban tette mindezt, hiszen a gyár is folyamatosan üzemelt, minden egyes nap munkanap volt, és nulla órától éjfélig tartott, hiszen, mint tudjuk, a kohó ki nem hűlhet; a munkásnál négy nap délelőttös műszakot két nap szünet követett, arra négy éjszakai műszak jött, arra egy nap szünet, arra négy délutános műszak, arra megint egy nap szünet, és elölről. Hétvége, ünnep akkor adatott, ha épp arra esett a szünnapja. Illetve Lacinak akkor sem, mert mindig fusizott valamit: sokáig vattacukrozott, acélmunkáskezével tekerte a hurkapálcát, utóbb nagykerben vásárolt mosószerrel, édességgel, szemeskávéval piacolt, majd ételfutárnak állt, a pink és a kék doboz is elfért a csomagtartójában, azt a fuvart vitte, amelyiken épp bejelzett.
Volt az alapfizetése, arra jött egy második fizetésnyi műszakpótlék és túlórapénz, valamint egy harmadik fizetésnyi pakk az aktuális maszekolásból.
Sose pihentél?
– Arra ráérek majd százötven centi mélyen.
Az asszony hogy bírta otthon egyedül?
– A házasság, na, az odalett.
A gyerek maradt veled?
– Elpereltem. Személyi hitelt vettem fel ügyvédre, de megérte. Jó srác. Amiben csak lehet, kiokosítom. Jár velem futárkodni, beül mellém a jobb elsőre, megtanulja, hogyan kell pénzt keresni. Ő kapta a borravalót. Már amíg adtak az emberek.
Kérdem a kirúgásáról.
