Beszéltek ma már Pogány Judittal telefonon?

Igen, beszéltünk!

Tehát igaz a hír, hogy mindennap beszélnek.

Mindennap. Sőt, van, amikor többször is.

Régi barátnője néhány hete zsűrizett a BIFF filmfesztiválon. Ön mennyire tud benne maradni a főváros kulturális pezsgésében?

Annyi minden zajlik, hogy az egészben nem tudok benne lenni. Megpróbálom kiválasztani, ami a legjobban érdekel. Anélkül nem lehet élni már a mai világban, még az én koromban sem, hogy ne tudnánk, mi történik körülöttünk. Ha adódik egy olyan megtisztelő felkérés, mint amilyen most Jutkát érte, természetesen elfogadom. Engem is többször hívtak dokumentumfilmes fesztivál zsűrijébe, mindig boldogan néztem végig a filmeket.

Ön a főszereplője a Thália Színház most futó előadásának, a Madám Bizsunak, amely szintén Budapest pezsgéséről szól, csak egy régebbi korszakban: a varieték, mulatók történetéről a múlt század első felében.

Ennek az előadásnak az ötlete tulajdonképpen az én fejemből pattant ki. Ha már ott van nekünk a Tháliában az Arizona mulató régi terme – ott működött, ahol most a mi Arizona Stúdiónk –, akkor ismerje meg a közönség, mi történt ott. Együtt dolgoztunk egy színháztörténésszel, aki összegyűjtött kétszázhúsz oldalnyi dokumentumot a pesti mulatókról. Abból aztán Göttinger Pál megírta a darabot.

Több régi fényképen is szerepel egy titokzatos öregasszony, teleaggatva olcsó ékszerekkel, bizsukkal. Senki nem tudja, kicsoda, de elnevezték Madám Bizsunak, és eszembe jutott, ő lehetnék én a darabban. Aki mindennek a tudója, aki mindent végigélt.

És meséljük el a nézőknek, hogy száz évvel ezelőtt itt minden éjszaka kétszáznegyvenegy zenekar szólt, csak a belvárosi kerületben. Mi lehetett itt a Nagymező utcában? Dinyés Dániel korabeli versekre dalokat írt, összeállt az előadás, és nagyon szeretik a nézők. Érzik a hely szellemét: ez nem olyan fal, ez az. Ott vannak benne az emlékek.

Az előadás története a 19. század végétől a második világháború előestéjéig tart, és nagyrészt a harmincas években játszódik. Mi maradt a pesti mulatóéletből addigra, amikor ön, fiatal színészhallgatóként, megérkezett Budapestre a hatvanas években?

Egyáltalán nem érdeklődtem a mulatók iránt! Csak a szerepemből tudom, hogy a Pipacs bár híres hely volt és maradt, de én magam szorgalmas színművészeti főiskolás hallgató voltam, és eszem ágában nem volt mulatókba járni. Pedig néha tanulmányútként nem lett volna rossz.

Ha ön vetette fel az előadás ötletét, talán nem alaptalan arra gondolni, hogy az egyik motívumát összekapcsoljuk az életével. Az apa hiányára, az apakeresésre gondolok. Kislányként látjuk a későbbi Madám Bizsut a darab elején, aki kétségbeesetten keresi az apját. Márpedig az apját ön sem ismerte.

Látja, ez eszembe sem jutott, de van köztünk hasonlóság.

Anyám csak beszélt apukáról, de őt addigra elvitték málenkij robotra az oroszok, mire én megszülettem. Fél csizmája fel volt lógatva a spájzban, nekem az a fél pár csizma jelentette az apát. Felnéztem a csizmára: ott van apuka.

De az apakeresésnél tudatosabb volt a szerepkeresés. Nyolcvanéves koromra már egyre nehezebb szerepet találni: a fiatalabb szerepeket eljátsszák a fiatalok, ennél öregebb szerepek meg nem nagyon vannak. Alaposan ki kell találnom, milyen szerepet tudnék eljátszani, és ez az előadás ilyen különleges alkalommá válhatott. Hozzám is passzol, és a közönséget is vonzza benne a sok tánc és zene. Még ha nem is én táncolok.

Alföldi Róbert önnel is beszélgetett a nemrég megjelent könyvében. Neki mondta, hogy fiatal színésznőként „ki, ha én nem?” hozzáállással élte az életét.

Valóban, volt az életemnek egy ilyen korszaka. Túl magabiztos voltam. Régi tanárom, Pártos Géza kérdezte: „ugye maga biztos volt benne, hogy felveszik a főiskolára?” Mondtam: „igen, tanár úr, biztos voltam”. „Látszott magán!” Ha valamit nagyon eltökélünk, amellett tartsunk ki, ne inogjunk meg. Én színésznőnek készültem, amióta az eszemet tudom.

Hogyan változott az önbizalma az évek alatt?

Idővel észrevettem, hogy nem egyedül vagyok a világon. Vannak körülöttem mások is. Nem „én” vagyok, hanem „mi” vagyunk.

Igen, erről a „mi”-ről akartam kérdezni. 2012 óta a Thália Színház társulati tagja. Előtte a pályája java részét két másik színházban töltötte: két-két alkalommal, hosszabb periódusokon át volt a kaposvári Csiky Gergely Színház és a budapesti Nemzeti Színház társulatának tagja. Bánja, hogy nem egyikből vagy másikból vonul majd vissza?

Nem, emiatt nincs bennem csalódottság. Természetes volt hazajönni Pestre. Amíg Jordán Tamás és Alföldi Róbert igazgatta a Nemzetit, nagyon szép tíz évet töltöttem ott. Vidnyánszky Attila sem ódzkodott tőle, hogy szerződtessen, de engem akkor már hívott a Thália. Jobbnak láttam kezdeni valami újat, és nem bántam meg. Szép dolgok történtek ez alatt a tizenhárom év alatt, remek társulatban vagyok. Kedvemre való, hogy innen „vonulok majd vissza”, ahogyan maga szépen mondta. Egyébként már régen nyugdíjban vagyok.

Nyugdíjasként is folyamatosan játszik.

Nyolc futó előadásom van! Az interjúnk napján éppen nem játszom, de ma este is bemegyek a színházba rádiófelvételre, utána megnézem Molnár Ferenc Olympiájának főpróbáját.

Akkor jött el a Nemzetiből, amikor Alföldi helyett Vidnyánszkyt nevezték ki igazgatónak. Később erről azt nyilatkozta Csáki Judit színikritikusnak, hogy távol állt öntől az új igazgató pályázatában megjelenő színházeszmény.

Azt gondoltam, hogy Robi megérdemelt volna még öt évet. Fájt nekem, hogy nem hagyták befejezni, amit ő elkezdett. Én ebben nem igazán akartam részt venni, ennyi az egész.

Politikai szempontból vagy a színházeszmény szempontjából a Kálomista Gábor vezette Thália vállalható?

Én soha nem gondolok ilyesmire. Mi az, hogy vállalható? Az igazgatónk hozzáállása, hogy »gyerekek, én megteremtem a körülményeket, csináljátok csak jól«. Ez ellen mi kifogásom lehet? Aztán ki-ki otthon, a négy fal között gondol, amit akar. Az csak rá tartozik.

A Madám Bizsuban fiatal színészek pörögnek-forognak, miközben ön ül és mesél. Milyen színészi kihívást jelent, hogy nem mozoghatja be a színpadot?

Ma már nyugalmat és megváltást jelent! Nagyon tönkrementek az ízületeim az évek során. Ez a pálya sem kíméli az embert, ha beleveti magát. Márpedig én nyakig benne voltam mindig. Egyre nehezebben járok, úgyhogy boldog vagyok, ha olyan szerepet kapok, amit bottal vagy ülve játszhatok. Hála Istennek, a memóriám, a szemem és a fülem rendben van. A színésznek ezek a legfontosabbak.

Mégis más, ha a testét is használhatja kifejezésre.

Persze, de én már örülök, ha nem kell. Éppen nemrég gondoltam rá, hogy nálunk az Apáca Show előző bemutatójában még én vittem azt a szerepet, amit most Básti Juli játszik. Visszaemlékszem, hogy hason kúsztam-másztam a díszletek között a Csonka Bandival. Úristen, hát most a tapsra nem tudnék kimenni!

Egyre jobban érzem, amióta betöltöttem a nyolcvanat, hogy napról napra megy el az energiám. Nagyon kell vele spórolni. A szinten tartás a fő feladat. Javítani nem tudok az állapotomon, de meg kell próbálni szinten tartani, hogy színpadon maradhassak.

Észnél kell lenni, ha a közönség egyszer csak azt kérdezi, mit csinál még itt ez az öregasszony. Akkor le kell lépni, mert a szánalomra nincs szükségem.

Nyolc futó előadásnál ez még messze van.

Csuda tudja.

Ha egyetlen szóban kellene kifejeznem, kicsoda ön a színészek között, azt mondanám, mindenki nagymamája. Amikor a nemzet színészévé választották, meg is alapította a Nagymama-díjat a fiatal kaposvári színésztehetségek elismerésére. A nagymama persze Csiky Gergely vígjátékának a címe, de érzek némi áthallást. Elfogadja a szakmai nagymama címét, vagy lerázná magáról?

Eszembe sem jut. Nem vagyok nagymamatípus. Ahogy mondja, az a díj a Csiky Gergely-színmű címéről kapta a nevét. Akkoriban visszahívtak Kaposvárra, de nem akartam felvenni a gázsimat, miközben a fiatal színészeket alulfizették. Természetesen a nagymamaszerepek megtalálnak. Nyolcvanévesen mit osszanak rám, elsőbálozókat?

Afféle nagymama-unoka viszony alakul ki a két főhős között a tavaly elkészült Csendes éj című filmben is, amiben Vilmányi Benett-tel játszanak.

Aki ráadásul a tanítványom volt az egyetemen, színpadi beszédre tanítottam. Ő tényleg kiemelkedően tehetséges, és simán tudtunk együtt dolgozni.

Ön is tanul a fiataloktól?

Hogyne! Főként bátorságot.

Mit gondol a fiatal színészek alapvető problémájáról, hogy kőszínházi és független társulatban is nagyon nehezen találnak megélhetést?

Rettenetesen telítve van a pálya. A mi fiatalkorunkban a vidéki és a pesti színházak is tárt karokkal várták a frissen végzett főiskolásokat. Most annyi helyen oktatnak, és annyi ember végez, hogy nem tud mindenki elhelyezkedni. Egy-egy kiemelkedő tehetség persze megtalálja a helyét, de azt is gyakran látom, hogy a fiatalok nem akarnak társulatban elhelyezkedni. A társulati fizetésből ma nem igazán tudnak megélni. Próbálják keresni a külső munkákat, de a társulati létezésnek nem tesz jót, ha az embert szétkapkodják szinkronba, filmbe, sorozatokba. Rá vannak kényszerítve a színészek a kapkodásra.

Hogy emlékszik, ön hogyan tudta összehangolni fiatalkorában a társulati létezést az egyéb filmes, televíziós munkákkal?

Vidéken könnyebb volt. Nem tudtunk feljönni Pestre, pláne Kaposvárról. Amikor Pesten dolgoztam, volt, hogy reggel nyolckor a rádióban voltam, onnan tízkor mentem a színházba próbálni, próba után mentem vissza a rádióba vagy a szinkronba, este hatra mentem játszani, és tízkor megint rádió vagy szinkron. Kaposváron ezt nem lehetett megcsinálni. Ott bementünk reggel a színházba, és éjjel egyig csak azt csináltuk. Semmi más dolgunk nem volt, mint a színházzal foglalkozni. Vidéken az élet is olcsóbb volt. Színészházban laktunk, ami ott állt a színház mellett, reggel pongyolában is át lehetett sétálni. A büfé nyitva volt reggeltől estig. És rengeteget dolgoztunk.

Sokszor befejeztünk éjjel egy főpróbát, és mondta az Ascher Tamás: »igyatok valamit, és kezdjük el még egyszer!«. Éjjel háromig még egyszer megcsináltuk a főpróbát. Hazamentünk, lefeküdtünk, és reggel kilencre mentünk vissza. Csak a munka létezett, és nem is érdekelt bennünket más.

Volt egy-egy szünnap, akkor eleinte lihegve jöttünk föl Pestre, hogy itt mi van, de aztán arról is leszoktunk. Kinőtte magát a kaposvári színház, és a pestiek jöttek le hozzánk.

Ez speciális és kivételezett helyzet. Nemcsak forgatni nem lehetett Pesten, hanem családi életet élni sem.

Így van. Ez hozta magával azt, hogy a legtöbben ott választottak párt maguknak, ott alapítottak családot, később kiköltöztek a színészházból.

Ön is kevesebbet forgatott az első kaposvári időszakában, és később lett igazán népszerű filmen.

Igen, mert Kaposváron hét-nyolc főszerepet játszottam egy évadban. Amellett lehetetlen volt mást csinálni. Sokszor meg sem mondták a színházban, hogy kikértek valamire, ne legyek szomorú. Később aztán jobban össze tudtam egyeztetni a kettőt, talán a filmesek is nyitottabbá váltak arra, hogy éjjel hozzanak-vigyenek Kaposvár és Pest között. Nekem volt fárasztóbb éjjel Pesten forgatni és délelőtt már próbálni Kaposváron. Volt olyan hét, amikor hétszer kellett feljönnöm Pestre, később már saját kocsival. Nehéz időszak volt, de fiatalok voltunk, és bírtuk.

Filmen volt egy nagyon sűrű időszaka az ezredforduló körül, ötvenéves kora után. Sorra játszott közönségfilmekben: Csinibaba, Hippolyt, Meseautó… és közben rangos művészfilmekben is, mint a Taxidermia, a Dolina, később A nagy füzet. Mi történt akkor?

Akkor talált rá a film a karakteremre vagy a karakterem a filmre, fene tudja. Említett színészmesterség-tanárom, Pártos Géza megjósolta előre. Fiatal színésznőként el voltam keseredve, hogy idősebb szerepeket osztanak rám. Azt mondta, drágám, nyugodjon meg, maga karakterszínész lesz, mindig lesz szerepe. „Magának végig kell ennie az étlapot, de megkapja a desszertet.” Így is történt.

Világos az utóbbi évekbeli szerepeiből, hogy mára tényleg takarékoskodik az energiáival. Hogy látja, meddig tudja fenntartani a mostani színészi tempót?

Az interjúnk előtti napon ment száznegyvenegyedik alkalommal a Jaj, nagyi! című amerikai vígjáték az Orlai Produkcióval. Reggel még úgy éreztem, hogy nem fogok tudni bemenni.

Alig bírtam lépni. De előadást nem mondunk le, úgyhogy bevettem egy fájdalomcsillapítót, meg bevettem még egyet, de többet nem, mert gondoltam, akkor összezavarodik az agyam. Estére tudtam járni. Igaz, a fiatal kollégát megkértem, hogy ne vegye zokon, ha váratlanul leülök a színpadon, és alkalmazkodjon. Tudnia kell, hogy muszáj leülnöm.

Remekül lement az előadás, még meg is jegyezte a segédrendező, hogy milyen jól jöttem-mentem. Gondoltam, ha tudnád, mit jelentett ez nekem! De az előadás végére tényleg egész jól voltam. Amíg vártam utána a taxira, jött ki a közönség, és sokan akartak fényképezkedni, láttam rajtuk a rajongást. Jól esett. Ez a színdarab amolyan „amerikai lónyál”, de kell ilyen is a közönségnek, hadd sírjanak és nevessenek. Száznegyvenegyedjére is megtöltötték a Hatszín Teátrumot, a Jaj, nagyi!-t nem lehet levenni a műsorról. Úgyhogy tartanom kell magam. Ha fájdalomcsillapítóval, akkor fájdalomcsillapítóval.