Bizonyos szempontból tétnélküli volt a Napozz Holddal tegnap esti bemutatója, ugyanis az esemény túlmutatott azon, hogy milyen lesz maga a Kispál és a Borz augusztusi szigetes búcsúkoncertjét dokumentáló film. Országszerte tele voltak a mozik, a központi helyszínnek kinevezett West Balkán bejáratától az úttestig kanyargott a sor, a járókelők kíváncsian kérdezgették, hogy mi történik itt – a nagy szavakat kerülni szeretném, de az biztos, hogy ilyen dolgok csak ott szoktak történni, ahol a zene fontos dolog, pénz van rá és érdeklődés iránta, vagyis nem itt, minálunk. Így pedig a nagy durranás már nem is az volt elsősorban, hogy készült egy film, hanem az, hogy elmentek több ezren megnézni, és a hangulatot sem az csinálta elsősorban, hogy jól sikerült ez a film, hanem az, hogy részese lehetett az ember valami ilyesminek.
Volt is ennek megfelelő ünnepélyesség a bemutatón: a West Balkánban Varga Livius hosszan konferált, és ennek keretében a készítők meg a zenekar tagjai is a színpadra álltak, a történteket pedig élőben közvetítették az összes többi fővárosi és vidéki moziba. A hangulat kifejezetten kispálosra sikerült, voltak jó poénok, volt heveny megilletődöttség, és volt baki is: a vászon elé végig belógott egy hangfal, néhányan lesütött szemmel, pironkodva nyilatkoztak, Lovasi András pedig elmondta, hogy Dióssy D. Ákos kopaszra nyiratkozott a búcsúbuli után, meg hogy 30 év múlva alakulnak újjá, mert 70 évesen már vicces lesz megcsinálni, sőt sztorizott Kispál András régi Skodájának leszakadt motorjáról is. Állítólag egyébként ezt az estét a zenekar végső elengedéseként kellett volna megélni, szerintem viszont inkább már olyan volt, mint találkozni egy exszel, de mindegy, a lényeg az, hogy jól sikerült. Szóval mondom, Merényi Dávid filmje ezután már akár közepes is lehetett volna.
A film azonban nem közepes, hanem elég jó lett. Nem koncertfelvételről, hanem tényleg filmről van szó, amely a konkrét búcsún túl az azt megelőző felkészülést is dokumentálja, és bár nem feltétlenül kellene így lennie, ez csak a javára válik. A koncert dalokra lett benne bontva és ki lett filézve: a számok között interjúrészletekben magyarázza Lovasi, hogy melyik miről szól, aztán arról vitatkozik Kispállal, hogy pörköltet eszik-e magyar ember minden nap vagy sem, és a kép a dalok közben is ugrál a próbatermi jelenetek, a bulit megelőző zártkörű főpróba, a beállás, valamint a koncert között. Történik menet közben némi kellemes hangulatkeltés is: az Emese képsorai rajongói mobiltelefonos felvételekből lettek összevágva, a „nagy” kamerák pedig elmentek Lovasi házába is, ahol a koncert előtt ejtőzött egy hangulatosat a zenekar, sőt láthatunk az aktuális dal ritmusára szárnyaikkal verdeső sirályokat és hasonlókat is. Akad persze némi hatásvadászat is félbemaradó dalokkal, osztott képernyős megoldásokkal, a lezárás pedig egy hirtelen snitt, ami után nagy feketeség jön, de nem parasztvakításról van szó, teljesen jól sül el az egész. Aki csak a zenét akarja a filmből, az persze lehet, hogy csalódott lesz, de azt inkább a jövő héten megjelenő koncertcédétől (meg esetleg a DVD extráitól) kell várni, annak pedig örülni kell, hogy a Napozz Holddal nemcsak egy sokkamerás izé, hanem valami mementó-szerűség, amit ilyen minőségében kifejezetten jó volt látni, és jó lesz újranézni is.
A bemutató estéjét meg külön is jó lesz felidézni, mert tényleg minden összejött és klappolt – a korábban elmondottakon felül még az is, hogy a film után Lovasi és Dióssy amolyan esztrád-jelleggel előadta a Volume című számot, pedig azt már tényleg nem kellett volna. Ezt követően amúgy a publikum egy része maradt még bulizni, a másik fele hazament DVD-zni és Kispált hallgatni, de abban szerintem ettől függetlenül mindenki egyetértett, hogy a történet így már végképp kerek. Ha pedig esetleg mégsem az, akkor természetesen találkozunk, legkésőbb 30 év múlva.
