Mielőtt az olümposzi istenek – így Poszeidón, Athéné, Aphrodité vagy Zeusz – hatalomra kerültek volna, a görög mítoszok szerint a Kronosz által uralt titánok voltak a legerősebb halhatatlanok. Maga Kronosz úgy lett a legfőbb isten, hogy anyjával, Gaiával szövetkezve kasztrálta apját, Uranoszt, és letaszította a trónról. Azonban nem tanult a saját példájából: újszülött gyerekeit egyenként lenyelte, hogy felnövekedve ne fordulhassanak ellene. Felesége, Rhea megelégelte a dolgot, és ruhákba bepólyált követ nyeletett le vele, így menekült meg Zeusz a végzetétől.
A titánok és a Zeusz vezette istenek harca, a titanomakhia tíz éven át zajlott. Hésziodosznak a Kr. e. 8. században írott Theogónia című epikus költeménye leírja, hogy Zeusz szövetkezett a testvéreivel (miután rákényszerítette apját, hogy kihányja őket), az egyszemű küklópszokkal és a százkarú, ötvenfejű szörnyetegekkel, a hekatonkheirekkel.
Zeusz végül győztesen került ki a küzdelemből, majd az istenek királyaként az Olümposzon uralkodott, Kronoszt és a többi titánt pedig a Tartaroszba, az alvilág legsötétebb mélységébe vetette.
A hatalma azonban továbbra is veszélyben volt, a titanomakhiát ugyanis gigantomakhia követte: a gigászok és az istenek gigantikus viadala.
