2025-ben özvegyként tért vissza a bohókás Bridget Jones (kritikánk itt), hogy bájos butaságaival és a nosztalgia ígéretével csalogasson be minket a mozikba. Bridget sokszor hibázik, de bármilyen slamasztikából ki tud kászálódni: lecsúszik a rúdon a tűzoltóállomáson (fenékkel a kamerának), kibírja a kínos családi rendezvényeket (számolatlan mennyiségű töménnyel és cigivel), és megkaparintja az „emberjogi sztárügyvédet” (de el is veszíti párszor). Ha egy thaiföldi börtönbe kényszerül, Madonnát énekel a rabokkal, ha pedig terhességi tesztre van szüksége, a hegy tetejéről egyenesen egy patikába csúszik le a sílécein.
De mitől ilyen vonzó és népszerű Bridget Jones karaktere? Miért lehet megnyugtató ezt a szeleburdi nőt nézni a vásznon, és miért olyan felszabadító a következetlensége? Hogyan változott ez a személyiség az utóbbi húsz évben, és hogyan öregedtek az előző filmek? Miért más a szingli Bridget, mint a szingli Carrie Bradshaw?
Helen Fielding a ’90-es évek hedonizmust és nádszálkarcsú nőideált éltető korszakában robbant be regényével, a Bridget Jones naplójával, kigúnyolva mindazokat, akik szerint egy nagyvárosi egyedülálló nő élete szakmai sikerek, szexi kalandok és divatos bárokban eltöltött esték végtelen láncolata.
Carrie Bradshaw nyomaszt, Bridget Jones felszabadít
Bridget és a hasonlóan emblematikus Szex és New York című sorozat hősnője, Carrie is harmincas, médiamunkásként dolgozó szingli, azonban a két nő teljesen más karakter, és teljesen mást képviselnek. A Bridget Jones-könyvek hamarabb jelentek meg, minthogy a Szex és New York pilot-epizódja kijött, de a filmek már tudtak reagálni az ezredforduló emblematikus sorozatának és a hasonló produkciók szingliségről festett képére. Mindkét produkció rengeteg kritikát kapott mind a toxikus kapcsolati minták megjelenítése, mind a szingli nők sematikus ábrázolása miatt – a sorozat és a Bridget Jones-franchise is reflektál ezekre a kritikákra, egyszerre erősítve, ugyanakkor parodisztikusan, szatirikusan kiforgatva a sztereotípiákat.
Bridget valóban impulzív, kissé szétszórt, bizonytalan, gyakran saját maga legnagyobb ellensége, és erősen az érzelmei irányítják. Ezek a tulajdonságok néha már annyira túlzóan jelennek meg, hogy komikussá válnak – erre maga a narrátor is reflektál folyamatos öniróniával. A franchise-t gyakran a fenti karakterjegyek miatt támadják a kritikusai, akik szerint ez az ábrázolásmód kiszolgáltatottnak és befolyásolhatónak mutatja a szingli nőket. Azonban a hősnő öniróniája annyira effektív és őszinte, hogy hatástalanítja a szégyen és a védtelenség érzését – Bridgetet nem kell félteni, a megfelelő pillanatban kiáll magáért. Így történik ez sok-sok igazságtalanul megalázó helyzetben, például mikor megkérdezik tőle, hogy miért van annyi egyedülálló harmincas nő, ezt válaszolja:
Gondolom nem sokat segít az ügyön, hogy a ruha alatt pikkelyes már a bőrünk.
Mikor a negyedik részben (nagyon hasonló szituációban) megkérdezik tőle, hogy minden rendben lesz-e a gyerekekkel, amíg nincs otthon, hasonló szarkazmussal reagál:
Hagytam nekik egy tasaknyi kristálymetet a konyhában.
A Bridget Jones és a Szex és New York egyaránt antagonisztikus ellentétet feltételez a szingli és a házas emberek között. Carrie-t és barátnőit riválisnak tekintik a házasságban élő nők, eközben Samantha (de részben Miranda és Carrie is) viszolyog a családalapítástól, sőt, a babaváróktól és az esküvőktől is. Hasonlóképpen Bridget a pokol legmélyebb bugyraiban érzi magát, amikor egy nagy, házaspárokból álló társasággal vacsorázik együtt – itt a feleségek egyszerre köszönnek a férjükkel, mindenki bárgyú mosollyal bámul rá.
A „két tábor” közötti ellentét még hangsúlyosabbá válik a harmadik részre (Bridget Jones babát vár), amiben már Bridget régi, szingli barátai is családos emberek. Bár a gyermekvállalás mindenképp önfeladással jár, az kicsit túlzásnak és mindenekelőtt igazságtalanul általánosító, didaktikus megoldásnak tűnhet, hogy Bridgetet mindhárom (kapcsolatban, illetve családban élő) barátja cserbenhagyja a születésnapján. A „feleségek” nem tudnak időt szánni az egyéb kapcsolataikra. Megszűnik a magánszférájuk, nincs egy szabad órájuk, hogy meghallgassák a piszkos részletet Bridget és a milliárdos matematikus, Jack románcáról, a gyerekek előtt ráadásul „bábelőadásként” kell hivatkozni a szexre.
Nyilván a házas emberek nem élnek egymással nemi életet sem, „én már csak az ujjaimmal bábozok” – panaszkodik Bridgetnek régi barátnője, Shazzer. Itt is egyértelmű a határ a szinglik és a nem szinglik között, a gyűrűvel megkaphatod a biztonságot, de elmúlik az izgalom, a kettő nem lehet a tied egyszerre. Ebben kicsit meg is fogalmazódik, hogy ebben a világban mi az eredője a „két tábor” közti ádáz küzdelemnek: az irigység. Mindkét státuszból a másikba vágynak el a nők. Az anyukák ki akarnak szabadulni fesztiválozni, a fesztiválozók pedig arra vágynak, hogy legyen kivel keresni az ár-érték arányban legkedvezőbb pelust. A harmadik rész végén Bridget is „révbe ér”: szélben fodrozódó fátyol és önelégült mosoly üzeni, mekkora megkönnyebbülés a házasok klubjába tartozni.
A „révbe ért anyukák” ábrázolása némileg árnyalódik a negyedik részre, ennek az is lehet az oka, hogy főhősünk már közéjük tartozik. Bridget barátai is visszaülnek végre az asztalhoz, hogy újra borzasztó tanácsokkal lássák el őt. Bridget meleg legjobb barátja, Tom még mindig a több évtizeddel ezelőtt írt slágeréből él, így van ideje motivációs trénerkedni, Shazzer eddig is folyamatosan dühöngött és káromkodott, ezt most egy podcastben teszi – szexizmuson, globális felmelegedésen, egyebeken. Kicsit mintha a folytatás azt akarná üzenni, a közhangulat kedvez azoknak, akik mindig kapnak a felháborodás és megsértődés lehetőségén – ezt azért az utóbbi években megfogalmazták már néhányan.
De olvasható úgy is ez a fordulat, hogy ma nemcsak eltűrik, de már podcasten hallgatják az olyan karakán, konfliktust nem kerülő nőket, mint Shazzer. Ez teljesen attól függ, hogy Shazzer (helyenként karikaturisztikus) lobbanékonyságát hogyan értékeljük. Nagyon hasonló megoldást láthatunk Bridget főnöke, Richard esetében: a negyedik film reflektál az elmúlt évtizedben történt változásokra, ugyanakkor nem akarja őket túl komolyan venni. Bridgetet az első részben azért alkalmazza Richard, mert az állásinterjún kiderül, hogy az előző munkahelyén „dugott a főnökkel”, később felettese megjegyzéseket is tesz a külsejére. Ez 2025-ből nézve már nem mutat olyan fényesen.
Mikor a flörtölgetés az új részben is folytatódik, Bridget szóvá teszi, hogy a munkahelyi kommunikációban lejárt a „dögös vagy ma” típusú mondatok ideje. Ezt Richard egy viccel üti el, így inkább egy komikus jelenetet kapunk, nem állásfoglalást. Arra sincs visszamenőleg válasza a készítőknek, hogy miért próbáltak több mint húsz évig belemanipulálni abba, hogy Bridget Jones kövér, vagy legalábbis egy hangyányit túlsúlyos. Látjuk, hogy nincsenek „röcögő hájai”, de annyira sokszor van utalás a hájacskákra, hogy kezdjük elhinni, a mi valóságérzékelésünkkel van a baj. Talán csak a trainspottingos „heroin chic” és a Victoria’s Secret-es vattaevés látószögéből volt Bridget Jones kövér – mindenesetre ez egy máig értelmezhetetlen hazugsága a mozinak.
Nem lehet mindenki szupernő
A könyvekben és a filmekben is megjelenik a főhős visszatérő félelme: meghal, és nem veszi észre senki, megzabálják a farkaskutyák. Ez az irracionális és komikus vízió bátran mutatja meg milyen kétségbeeséssel járhat az egyedüllét – akármilyen kellemetlen bevallani, nem mindenki élvezi a magányt.
Bridget fejében is megvan az idea a modern, felszabadult, autonóm nőről, aki nem azért szingli, mert nincs szerencséje, hanem mert szingli akar lenni. A „független nő” nem kapálózik rémülten, hogy szerezzen magának egy férfit, a szex nem eredményez nála instant kötődést, és nem válik kapcsolatfüggővé. Nincs is hely az életében férfiak számára, hiszen okos, erős, határozott, következetes, imádja a munkáját, imádja a barátait, és ami mindennél fontosabb: imádja magát.
A Bridget Jones éppen azért különösen aktuális ma, mert a szupernőmítoszt írja felül. Ezt mindegyik film korspecifikusan teszi, az aktuális elvárásokra reflektálva.
- A kétezres években egy harmincas szingli nő dolga, hogy kíméletlenül sikeres, kötődést kerülő szexistennő legyen – Bridget bár sikeres, nem kíméletlen. Ahogy lefekszik Daniel Cleaverrel, beleesik abba a hibába, amibe sokan mások is, ha összeakadnak egy kissé nárcisztikus férfival: függővé válik.
- A második részben már kapcsolatban él, az önállóságát kellene megőriznie – nem válhat túl ragaszkodóvá és nem féltékenykedhet. Ekkor Mark Darcy után kémkedik, alvás közben bámulja, sokszor saját bizonytalanságaitól vezérelve cselekszik a kapcsolatban.
- A harmadik részben a felelősségteljes gyermekvállalással szemben egy egyáltalán nem ideális, viszont annál zavarba ejtőbb helyzetet láthatunk: Jones néhány ősrégi, „nagyon bio” óvszer eredményeképp esik teherbe.
A Bridget Jones nem csak a posztfeminizmus (radikálisabb nyúlványainak) nőkkel szembeni irreális elvárásaira reagál, hanem a pozitív pszichológia (szintén radikális) üzeneteire is: minden fejben dől el, az történik veled, amit „bevonzol”, bármire képes vagy, csak akarni kell. Bridget célokat tűz ki maga elé, és nem mindig éri el azokat, elhatároz dolgokat, amiket nem valósít meg. Történnek vele teljesen értelmetlen és indokolatlan dolgok: pofonok, amiket nem érdemelt ki, valamint örömök és sikerek, amikért nem sokat tett. Ezért a mintázatért számtalan kritika éri a filmeket, miközben a következetlenség elfogadása pont jól öregedett az utóbbi években.
A kontroll illúzió és ezt Bridget Jones is tudja
A 2010-es években a pozitív pszichológia térnyerésével megjelentek az önkontrollra, önszeretetre és önmagunk tökéletesítésére fókuszáló self-help könyvek és videós tartalmak. A body-positivity (pozitív testkép) és annak eltúlzott üzenetei is nagy hangsúlyt fektetnek a tudatosságra, ezáltal folyamatos nyomást helyezve a bizonytalanabb nőkre és férfiakra: nem elég annyi, hogy minden test szép, így bárki szeretheti a testét, egyenesen szeretni kell azt.
Ebben a klímában nehéz (de fontos) néha kimondani, hogy A franchise erőssége, hogy felszabadít egy csomó hamis elvárás alól, nem helyez akkora hangsúlyt az egyéni felelősségre, mint mondjuk az adottságokra, külső tényezőkre vagy éppen a szerencsére. Kifejezetten vakmerő gesztus ezt a világlátást közvetíteni, mikor ma sokkal népszerűbb üzenet, hogy a világunk érdemalapú: „ha ezt eszed, akkor lefogysz”, „ha így neveled a gyereked, akkor egészséges lesz.”
A filmek reagálnak is ezekre a (gyakran nőket célzó) életmódtrendekre és megfejtésekre. A harmadik részben ilyen a természetes szülés erőltetett ideológiája: Jack nyaggatja Bridgetet, hogy ne kérjen semmi gyógyszert a szüléshez, mert „a fájdalom csak a fejében létezik”. A negyedik részben pedig ilyenek a kéretlen, meggyőződéses gyereknevelési tanácsok: a dadusa tanácsolja Bridgetnek, „ne skatulyázza be” a fiát azzal, hogy kis tudósnak nevezi.
Az idei folytatás is bizonyította, hogy a Bridget Jones ma is tud újat mondani az egyedülálló nők mindennapi küzdelmeiről és az őket érő megaláztatásokról, mindezt habkönnyű iróniával és mérhetetlen kedvességgel teszi. A szülői munkaközösséges anyukáktól a középkorú „ciciperverzeken” és a tökéletes dadusokon keresztül egészen a magukat költőnek gondoló modellekig mindenféle alakok lépnek elő a szinglik legszörnyűbb rémálmaiból egyenesen a filmvászonra, és Bridget nem küzd meg mindig mindegyikükkel. Mekkora szerencse, hogy nekünk sem kell.
