Gyarmati Andrea: Labdát nyelt a gyerek, hogy elkerülje a vereséget

A delikvens ötéves, határozott, megbízható fiúcska, amolyan rendes srác, nem szokott kamuzni.

Édesanyjával érkezik, és azt állítja, hogy lenyelt egy fémcsavart.

Mindezt rezzenéstelen arccal mondja, nem sír, semmi dráma: egész egyszerűen szétszerelt egy kiságyat, és a fémcsavart leküldte a pocakjába.

Elég hihetetlen a történet, de olykor azért megesik az ilyesmi, érdemes megvizsgálni, amit lehet.

A gyerekek játékból, kíváncsiságból, vagy csak azért, mert unatkoznak, gyakran tesznek kisebb tárgyakat a fülükbe, az orrukba, és persze az is előfordul, hogy lenyelnek valamit.

A bedugott/lenyelt tárgyak skálája széles: gyöngy, kavics, cukorka, vatta, ceruzadarab, biztosítótű (jobb esetben csukott állapotban) vagy éppen csavar.

Az előttem álló fiú édesanyja erősen kételkedik, bennem is kétség támad, és tovább érdeklődöm: „mi történt, Benikém?”

„Unatkoztam…” Ajajaj. „Anya mással volt elfoglalva.” Megesik az ilyesmi. „És gondoltam, megkóstolom a csavart.”

„Rendben van – mondom –, én hiszek neked, készítünk a pocakodról egy fényképet, és meglátjuk, hová bújt, meddig jutott el a csavarod.”

Nem ijed meg, sőt, tetszik neki a kaland, ráadásul most aztán minden figyelem rá irányul.

Elkészül a kép, és mit ad Isten, ott a fém, tökéletes árnyékot ad, és azt is látni, hogy hamarosan annak rendje-módja szerint távozik majd a szervezetből.

Örülünk.

Amúgy az én gyerekemmel is történt hasonló. Én dolgoztam, épp ügyeletes voltam, naná, a drámák mindig a leglehetetlenebb időpontban érkeznek. A kisfiamra anyu vigyázott, pöcifocit játszottak. A gyerek erősen vesztésre állt, amikor megszólalt a telefon, és édesanyám barátnője valami rettentő fontos dolgot mesélt anyunak hosszasan. Eközben a gyerekem úgy döntött, lenyeli a labdát, egy kis vasgolyót, mert utálta, hogy anyu nem vele foglalkozik, és főleg, mert nem akart veszíteni, és mivel labda nélkül lehetetlen pöcifocizni – így a gondolatmenet – nem szenved vereséget.

Jöttek be hozzám, röntgen, és ott a pötty a képen.

A főorvosom reakciója:

Látom, nálatok már egészen kicsi korban sem divat veszíteni.

Nem tudtam vitatkozni vele.

Mint minden baj esetén, természetesen itt is a megelőzés a leghatékonyabb módszer, vagyis az, ha a felnőttek elteszik a gyerek keze ügyéből a pici tárgyakat. Ám, ha így is megesik a baj, fontos, hogy ne próbáljuk „házilag” kikotorni a gyerek torkából a nem odavaló tárgyat, mert általában csak még mélyebbre szuszakoljuk azt.

Inkább lássa orvos a gyereket.

És ami legalább ennyire lényeges: higgyük el, amit a gyerek határozottan állít. Persze előfordulhat, hogy nem mond igazat, képzelődik vagy csupán gondolt arra, hogy lenyel valami nem lenyelni valót, de fontos, hogy kizárjuk a későbbi komolyabb problémák lehetőségét.