A magyar kereskedelmi tévézés legkedveltebb műfaja biztosan a reality. Erre kitűnő bizonyíték a már tucatnyi évadot megélt ValóVilág, de az is, hogy az olyan, tehetségre és különböző készségekre épülő műsorok, mint az X-Faktor vagy A Konyhafőnök fókusza is – a versenyzés kárára – egyre inkább a dráma felé tolódik. Akár említhetnénk az évadról évadra igen népszerű Nyerő Párost is, aminek a szereplői rendszerint térdig gázolnak az intrikában.
És mit szeret még a magyar tévénéző? A futballt. Ennek tükrében kimondottan meglepő, hogy a hazai kereskedelmi televíziózás általában nem nagyon lát fantáziát a sportrealitykben.
A szeptember 2-án elindult Kabát FC közel sem az a formátum, ami után a kereskedelmi tévék műsorszerkesztői a sikeren felbuzdulva rögvest átírnák az őszi műsorrendjüket, hogy újabb és újabb szórakoztató focis műsort készítsenek a nézőknek. A méltatlanul elfeledett, 2007-ben sugárzott Lúzer FC ugyanakkor képes volt megmutatni, hogy ennek a műfajnak nagyon is van létjogosultsága az esti műsorrendben.
Érdemes párban vizsgálni a két műsort, hiszen kimondottan érdekes látni, hogy ugyanaz az alapkoncepció a korszellem és a közhangulat hatására mennyire másként tud megjelenni. Pedig az alapötlet mindkét esetben faék egyszerűségű: Urbán Flóriánnak és Kabát Péternek, két egykori válogatott labdarúgónak feszes határidő mellett kétballábas amatőrökből kell működő focicsapatot varázsolnia, hogy aztán egyetlen, nagy meccsen bizonyítsák, utolsókból lesznek az elsők.
Urbánéknak tíz hetük volt felkészülni egy Ferencváros elleni gálameccsre, Kabátéknak 21 napjuk van arra, hogy legyőzzenek egy albán amatőr csapatot. A Lúzer FC 17 évvel ezelőtt minden várakozást felülmúlt az önjelölt focisták pancserkedését bemutatva, és ez csak elenyésző mértékben magyarázható a nézők futball iránti lankadatlan imádatával.
A Lúzer FC-t újranézve persze joggal érezzük azt, mintha egy másik valóságban léteznénk, és nemcsak amiatt, mert közel húsz év telt el a produkció óta. A futball és a magyar társadalom közötti évszázados szeszélyes kapcsolat a kétezres évek elején nem a legjobb napjait élte: alig fél évvel voltunk akkor a felnőtt válogatott Máltától elszenvedett 2-1-es veresége után, ami nem egy véletlen folytán becsúszott rossz eredmény volt – tényleg annyira mélyen voltunk, hogy rosszabb napjainkon gyakorlatilag bárkitől képesek voltunk kikapni. Klubcsapataink súlytalanok voltak a nemzetközi porondon, a nemzeti tizenegy pedig távolt állt attól, hogy kijusson bármilyen világversenyre. Amikor a Lúzer FC képernyőre került, épp a 2008-as Európa-bajnokságra való kijutásért küzdött a magyar válogatott, ám mindössze csak a már említett Máltát tudta megelőzni a héttagú selejtező csoportjában.
Hogy még tovább dagonyázzunk az akkori futballhelyzet mocsarában: a piacon megélni képtelen magyar klubcsapatok jóformán vegetáltak, mások csődbe mentek, vagy épp belekeveredtek a nemzetközi bundabotrányokba, miközben menthetetlenül rohadt szét körülöttük az infrastruktúra. Nemzetközileg igazán magasan jegyzett játékosunk pedig egy sem volt.
Talán mondhatjuk azt, hogy ebben a környezetben igazi jutalomjáték volt műsort készíteni focizni nem tudó focistajelöltekről. A képlet hasonló, mint mikor manapság arról folyik a vita, hogy a több száz milliárd forintnak köszönhető-e, hogy talán jó úton halad a magyar futball: a jó körülmények nyilvánvalóan fontosak, de semmit nem érnek, ha nincsenek jó játékosok vagy – a műsor esetében – remek karakterek. A Lúzer FC-t pedig utóbbi tette az átlagnál sokkalta jobb realityvé.
Ahogy az egyik szereplő, Sanyika megfogalmazta a műsor egy pontján:
A Lúzer FC azért tökéletes csapat, mert itt megfér a cigány, a magyar, a fekete, a meleg, a szegény, a gazdag, a hentes.
Persze ma már nem biztos, hogy jó ötlet lenne leforgatni egy olyan realityt, amelyben az edző „fekete párducnak” hívja az afrikai csapattagot és „rózsaszín párducnak” a homoszexuálist. A közönség egy része biztosan nem lenne vevő arra sem, ha azzal poénkodnának, hogy a meleg belső védőt olyan védekezési tippekkel látja el az edző: „Szorosan, hátulról, keményen!”. Miképp billegő lábakon állna az a poén is, mikor a csapattagok méltatlankodni kezdenek azon, amiért a muszlim csapattársuk nem akarja meginni a házi pálinkát. Ezek a jelenetek visszatérően megjelentek a Lúzer FC-ben, mégsem váltottak ki közfelháborodást. Részint azért, mert a PC akkor még nem kívánt rátelepedni a művészeti termékekre, másfelől a készítők egyértelműsítették a karakterek közti dinamikákat: egymás ugratása, a tisztelet megadása a fontos, az intrika, a taktikázás pusztán a mágnestáblán keresendő.
Hogy egy jelenettel is alátámasszuk ezt: az egyik találkozón égi segítségért folyamodik a csapat, a kapus, a kameruni származású, muszlim vallást gyakorló Moshood nem akar bemenni egy katolikus templomba. Urbán úgy kérleli, a csapat érdekében mégiscsak fontos lenne, de garantálja, semmi olyat nem kell tennie bent, ami szembe menne a saját vallásával. Arra is kevesen számíthattak, hogy egy focis műsorban Isten létezéséről filozofálnak majd a szereplők: Robi, a csapat homoszexuális tagja azzal kapcsolatban méltatlankodik, noha hisz Istenben, a melegeket kirekesztő katolikus egyházban nem.
Fontos leszögezni, így sem volt tökéletes a műsor, az előre megírt forgatókönyv sok esetben nagyon szembetűnő, leginkább akkor, mikor kiderült, Noki csak azért jelentkezett a műsorba, hogy találkozhasson plátói szerelmével, a Viasat3-on épp akkor futó Topmodell című műsor győztesével, Nagy Rékával.
Hogy, hogy nem, a találkozót össze is hozták nekik a realityben.
Kabáték nem rúgnak labdába – átvitt értelemben sem
Azt már a Lúzer FC esetében is felismerték a műsorkészítők, hogy bár szórakoztató nézni az amatőrök bénázását, nem feltétlenül az edzések dokumentációja miatt fognak leülni az emberek a képernyő elé, hanem a pályán kívül történő montázsok szórakoztató faktora miatt. Ha ezt a receptet akarták megfogadni az RTL-nél, sokszorosan túlteljesítettek, mert a Kabát FC-ben senki nem akar focizni, furcsa mód nem is nagyon erőltetik. Ám az egy órát felölelő műsoridőt így is ki kell tölteni valamivel, ezért többnyire Kabát Péter és az edzői stáb rosszul elszínészkedett kalandjait figyelhetik a nézők. Kabát mellett több egykori profi focista is feltűnik: Sebők Vilmos, Simon Attila, Remili Mohamed, Lencse László, Dusan Vasziljevics, Völgyi Dániel, valamint Kondás Elemér, aki kétszer nyert bajnokságot edzőként a Debrecennel.
Mégis, a műsorral leginkább a tétnélküliség a legnagyobb probléma: az alapsztori szerint Kabát abban fogadott Sebestyén Balázzsal, hogy három hét alatt képes felkészíteni egy amatőrökből álló csapatot, hogy megverjenek egy albán, szintúgy amatőrökből álló gárdát. Ennyi, és nem több.
2007-ben szerencsésebb koncepció volt focis realityvel előállni, ma már ingoványosabb ez a talaj, elvégre napjainkban nem csupán stratégiai ágazatként beszélhetünk a labdarúgásról – nemzeti üggyé vált, amit úton-útfélen áthat a politika.
Hogy mennyire elmozdul a fókusz a futballról, már a Kabát FC első felében felsejlik: legalább tíz percen át mutatják be Kabát edzői stábját, amelynek létszáma kitesz egy fél kezdőcsapatot. Hogy miért kell ennyi ember egy tucat amatőrhöz, arra nem kapunk választ. Noha még így is reménykedhetett a néző, innentől a lelátói hangulatot ismerve felcsavarják majd a potmétert: sajnos a casting minden reményt sutba dobott. Kabát és Sebestyén Balázs tartják a szereplőválogatást, az érkezők közt pedig volt influenszer, unikornisnak öltözött és mankóval járó is.
A folytatás ennél is kiábrándítóbb: az edzői stáb a játékosok nélkül (de van, aki a családjával) kiutazik Albániába, ahol egymást érik a humortalan kalamajkák. Kabát az adás egy pontján megfogalmazza, gyakorlatilag újra az öltözőben érzi magát ennyi régi baráttal, és ezt kétségtelenül elhisszük neki. Le sem tagadhatnák az exfutballisták, hogy a kamerán kívül is jóban vannak, csakhogy nézőként értékelhetetlen, ha ez pusztán olyan jelenetekben csúcsosodik ki, mikor a tiranai reptéren nyelvtudás hiányában próbálnak elveszett bőröndöket visszaszerezni.
Az elmúlt hetekben a párizsi játékok kapcsán sokan és sokat emlegették az olimpiai eszmét, miszerint a sport nemcsak a profiké és a szupersztároké, a kevésbé tehetséges embereknek is joguk van ahhoz, hogy labdába rúgjanak. Egy amatőrtől is lehet megsüvegelendő teljesítmény, ha három hét alatt megtanul tízet dekázni, aminek adott esetben az egész csapat, de akár az ország együtt örül. A Lúzer FC jól találta meg az arányokat, a Kabát FC ennek a közelébe sem próbál férkőzni.
Ugyanis arra feltehetően kevesen számítottak, hogy egy amatőrök focis teljesítményéről szóló realityből pont az amatőröket és a futballt spórolják majd ki.
