Amennyire közkedveltek voltak a cseh (akkor még csehszlovák) filmek nálunk a szocializmus idején, annyira eltűntek a horizontunkról az elmúlt évtizedekben. Pedig a cseh film köszöni, jól van, még ha nincsenek is már olyan, nemzetközi szinten is kiemelkedő alakjai, mint voltak a hatvanas-hetvenes években. A cseh filmek a mai napig nem egyszer elképesztő számokat produkálnak a mozikban: nem ritka a milliós nézőszámot vonzó film sem, ami a hasonló népességszámú Magyarországon régóta elképzelhetetlen. Számos történelmi film is készül, melyek leginkább a kommunista diktatúra idejét elevenítik fel, a legtöbb pedig érthető módon a legdrámaibb időszakot, 1968 nyarát és a Varsói Szerződés hadseregeinek bevonulását idézik meg.
Ezek közül azonban eddig hiányzott a nagy költségvetésű, nemzetegyesítő szuperprodukció, a Karlovy Varyban nagy ovációval fogadott Vlny pedig láthatóan ezzel az igénnyel készült. A rendezője, Jiří Mádl fiatalon tinifilmekben tűnt fel színészként, később azonban egyre komolyabb szerepeket kapott, és rendezőként is bemutatkozott, most pedig minden eddiginél nagyobb vállalkozásba fogott.
Ha magyar párhuzamokat keresnénk, akkor kézenfekvő 1956-ot ‘68 mellé tenni, ám a magyar forradalom hálásabb és könnyebben megfilmesíthető: valódi forradalomként hirtelen robbant ki, az első napoktól kezdve fegyveres harcok kísérték, és drámai volt az is, ahogy aztán a szovjet hadsereg vérbe fojtotta, majd utána szigorú megtorlás követte. A prágai tavasz inkább egy hosszabb folyamat volt: a csehszlovákiai kommunista diktatúra a hatvanas években fokozatosan kezdett enyhülni, és az évtized közepétől a pártban egyre élesebb harc folyt a hatalomért a moszkovita és a reformkommunista erők között. A gyászos gazdasági helyzet és az egyre jobban felszínre törő elégedetlenség következtében aztán utóbbiak kerekedtek felül, Alexander Dubček lett a párt vezetője, és ezt a rövid, 1968 márciusától augusztusig tartó időszakot nevezik prágai tavasznak, amikor is „az emberarcú szocializmus” jegyében számos reformot és könnyítést vezettek be. Ezt azonban a Kreml számos okból veszélyesnek érezte, és augusztus 20-án megindult a szovjet és még három másik hadsereg (köztük a magyar) közös művelete Csehszlovákia megszállására.
Dubčeket és a többi vezetőt Moszkvába hurcolták, ahol aláíratták velük a Moszkvai Protokollt, mely hivatalosan is lezárta a prágai tavaszt. Csakhogy ez sem olyan radikálisan történt, ahogy ‘56-ban, hanem fokozatosan, csaknem egy évig tartott a visszarendeződés, Dubček is névlegesen a helyén maradt egy darabig, de később sem került börtönbe sem ő, sem pedig a társai – igaz, a tisztségüket aztán elveszítették.
