Van abban valami bosszantó képmutatás, amikor Hollywoodban a szupergazdagok ellen emelnek szót. A milliárdosok fényűzésének kritikája meglehetősen csorbának tűnik, ha, akik gyakorolják, maguk is milliárdosok – nyilván nem azokra gondolunk, akik szendvicset kennek a forgatáson, hanem azokra, akik saját további gazdagodásuk reményében finanszírozzák a gazdagokat kipellengérező történeteket. Márpedig az utóbbi években a Titanic méretű luxusjachtokon lebzselő, magánszigeteket vásároló, hírhedt „egy százalék” annyira ellenszenves lett az egyszerű embereknek, hogy az utóbbiak már némi pénzt, mondjuk egy mozijegynyit is áldoznának a hatalmasok bukásáról szóló, filmes fantáziákra.
Gazdagék utálata ráadásul összekapcsolódott egy másik tendenciával, a #metoo mozgalom nyomán felfakadó sebek közösségi gyógyításával, ami megint csak filmeken keresztül történik meg.
És ha nők csinálnak filmet róluk, akkor a hollywoodi képmutatásról sincs szó, elvégre a női alkotók valóban kevesebb lehetőséget kapnak a filmiparban. Az általuk megfogalmazott kritikának tényleg van éle.
Ez a felismerés hívta életre az utóbbi években az Ígéretes fiatal nő bosszúdrámáját, a kaszabolós Fekete karácsony feminista remake-jét, vagy éppen a cannes-i versenyprogramban bemutatkozott és októberben hozzánk is elérő, médiaszatírába oltott testhorrort, A szert. És emiatt érdemes a figyelmünkre Zoë Kravitz első rendezése, a Vészjelzés. Kravitz rocksztár apja, Lenny lányaként lett ismert, majd színésznőként futott be. Hollywoodi szuperprodukciók mellékszerepeiben tűnt fel a Legendás állatoktól az új Batmanig, eddigi legkomolyabb színészi feladatát a Pop, csajok, satöbbi sorozatváltozatában kapta, sokan pedig a Hatalmas kis hazugságokban figyeltek fel rá. Hét éve próbálja tető alá hozni első saját rendezését, a hosszú vajúdás pedig arra utal, hogy híres apával és ígéretesen bontakozó sztárkarrierrel sem volt egyszerű döntési pozícióba kerülnie.
Kravitznek nagy nehezen sikerült összenyalábolnia a zsetonjait, és az egészet feltette a Vészjelzésre. Írótársával, E. T. Feigenbaummal – aki ezzel a névvel vagy álnévvel egy Woody Allen-film ideggyenge főhősének is beillene – kitaláltak egy történetet
Eleinte minden annyira mesésnek tűnt. Frida, a pincérnőként tengődő hősnő egy partin addig csetlik-botlik, amíg felkelti a Slater King nevű techmilliárdos figyelmét. King éppen csak visszatért a nyilvánosságba egyéves elvonulása után, amelyre azért volt szüksége, mert beosztottjai hatalmi visszaéléssel vádolták meg. Régen volt, megbánta, bocsánatot kért. Most laza és nyitott fickónak tűnik, afféle permanens vakációját töltő szörfösnek, aki mellékesen gazdagabb, mint Krőzus. Krőzusnak volt magánszigete a Csendes-óceánon? Na, tessék, nem volt, Slater Kingnek viszont van, és a villámgyors összeszikrázás után meg is hívja oda Fridát meg a barátnőjét.
A Vészjelzés cselekménye döntően King paradicsomi szigetén játszódik, amiről elég hamar megsejtjük, hogy csak a társaság egyik fele számára jelenti a Paradicsomot, és nem a nők azok. Kravitz kétségtelen rendezői erénye, talán éppen színészi tapasztalataiból adódóan, a kiváló szereplőválasztás. King sleppjének tagjait olyanok formálják meg, mint a gyerekszínészként megismert, felnőttkorában a mai napig bizarr hatást keltő Haley Joel Osment, vagy Simon Rex, akit a Vörös rakéta levitézlett pornósaként sem láttunk ennyire tenyérbemászónak. Velük szembe Kravitz az inkább független filmes színtéren mozgó Alia Shawkatet és a sztárság kapujában álló Adria Arjonát állítja, valamint a Whitney Houstonról szóló életrajzi filmben feltűnt Naomi Ackie-t, aki éppen a női főszerepben halványabb kissé a többieknél.
Igazán viszont Channing Tatum támogatására lehetett szükség ahhoz, hogy ez a film elkészülhessen. Tatum a nagyobb színészi szabadságot engedő, mai hollywoodi mezőnyben is azon sztárok közé tartozik, akik kényesen vigyáznak jófiús imázsukra.
Egyszerre vélelmezzük Tatum ártatlanságát és érzünk zsigeri ellenszenvet a Slater King-féle milliárdosok iránt. A kettő feszültsége teremti meg a Vészjelzés izgalmát.
Ez meg a thrillerműfaj egy ősrégi alaphelyzete. Alfred Hitchcock aknázta ki a legemlékezetesebben a Londoni randevúban: valaki eltűnik egy zárt térből, és a főhőst kivéve mintha mindenki teljesen elfelejtette volna, hogy valaha is a körükben volt. Ki őrült meg, a hősnő vagy mindenki más? Kravitz a történetnek ennél a kérdésénél kanyarodik rá a Vészjelzés tézisére, amelynek velejét e cikk címében is kiemeltük.
Kravitz rendezése megszenvedi, hogy sok hasonlót mutattak be az elmúlt öt-hat évben. Az új Fekete karácsony a horror, az Olivia Wilde rendezte Nincs baj, drágám a science fiction műfaji közegében mutatott rá a nők folyamatos elnyomására építő, férfiak által irányított rendszerek működésére. A Vészjelzés a bajba jutott nőket középpontba állító, klasszikus thrillersémába bújtatja ugyanezt a gondolatot, amelynek igazságát nincs jogunk elvitatni. Inkább az tűnik fel, hogy mintha kezdene elfáradni ez a koncepció, így gyengül az állítás ereje – a luxussziget, mint börtön sem az a kimondottan eredeti ötlet.
Megkésettsége tehát ellene szól, de ha akad olyasmi, aminek köszönhetően a Vészjelzés mégis a jobban sikerült filmek közé sorolható e női bosszútörténetek közül, az kétségtelenül a rendező dühe.
A Vészjelzés nagy mutatványa valóban az, hogy közönségbarát, bűnügyi történeten keresztül, festői helyszínen és szép színészek főszereplésével tudja megfogalmazni a vádbeszédét a gusztustalan patriarchátus felett.
Valószínűleg bátrabbnak és újszerűbbnek tűnt volna ez a közelítésmód akkor, amikor Zoë Kravitz eredetileg kitalálta a történetet. De végtére győzelem ez is: a pénzosztók megakadályozni nem, csak elodázni tudták egy olyan film elkészítését, ami éppen az ő díszes társaságuk felett mond lesújtó ítéletet.
Vészjelzés (Blink Twice), 2024, 102 perc. 24.hu: 6,5/10.
