Dimény András a villamosmérnöki tanulmányai mellett kezdett fotóriporterként dolgozni a református egyháznak és több budapesti kerületnek. A diploma megszerzése után magyar és multinacionális cégek külső és belső kommunikációját segítette fényképeivel, valamint politikai rendezvényekről tudósított több online sajtóterméknek. Az azóta szünetelő 168 Óra és Pesti Hírlap egykori fotórovatának tagja volt, jelenleg pedig szoftvermérnökként dolgozik az autóiparban.

„Gyerekkoromban sok időt töltöttem a Balatonon, főként benne. A siófoki Ezüstpart szabadstrand emlékeimben úgy él, mint egy hatalmas zöld terület, ahol jókat játszottam. Az Ezüstpart Hotel lakóit irigykedve néztem, hogy ők csak kiteszik a lábukat a kapun és már fürödhetnek is. A gimnázium vége felé a gyerekkori barátom nyaralója és a badacsonyi borok elcsábítottak az északi partra. Amikor fizetős lett a szepezdi strand, én úgy álltam a kassza előtt, mint Travolta a Ponyvaregény gifként is elhíresült jelenetében. Fiatal felnőtt éveim elején kevésszer voltam a tónál, másfelé vittek a nyári programok. Viszont négy éve, amikor szerettem volna eljutni az egyik még ingyenes szabadstrandra ideges lettem. Nem kicsit, nagyon, ahogy tartja a »híres magyar mondás«. Eltűnt a gyerekkorom. Hol van a nagy füves placc az emlékeimből? Miért kell kerítéseket kerülgetnem, ha szeretnék eljutni a vízhez? Mi ez az egész? Értetlenül álltam a fürdőnadrágban a negyven fokban, gyöngyöző homlokkal egy új, skandináv stílusú nyaraló modern kerítése előtt.

Ugyan a sajtóban olvastam a híreket, hogy a kormány támogatja, hovatovább kiemelt beruházásként valósulnak meg építkezések, de nem gondoltam, hogy lassan az egész Balaton valakiknek a kertjeiben lesz. Bizonyos emberek elzárhatják más emberek elől a közvagyont?! Mi a szentséges fűzfán fütyülő? Ez szerintem egy rossz irány. Úgy gondolom, a víz az mindenkié és nem valakié.

Ez a frusztráció szülte a képeket. Amin emberek próbálnak lazítani, kikapcsolódni mások kerítései előtt. Hogy mi?”