Juan José Zuniga volt vezérkari főnök utasítására június 26-án bolíviai katonák rohamozták meg az elnöki palotát La Pazban. A The New York Times tudósítása szerint először katonai rendőrök vonultak fel a palota előtti téren, majd egy csapatszállító járművet faltörő kosként használva próbáltak bejutni az épületbe. Az első kísérlet sikerrel is járt. Zuniga tábornok bejutott az elnöki palotába, ahol rögtönzött beszédet is tartott. Tisztekkel körülvéve arról beszélt, hogy a hadsereg új kormányt ad Bolíviának, mely bevezeti a „valódi demokráciát”, amely nem csak a kevesek érdekeit szolgálja. A tábornok emellett követelte a bebörtönzött katonai és ellenzéki vezetők, például Luis Fernando Camacho és Jeanine Ánez szabadon bocsájtását.
A puccs azonban olyan gyorsan holt hamvába, ahogyan elindult. A helyszínen ugyanis Luis Arce, Bolívia elnöke is megjelent, aki szokatlan módon vitatkozni kezdett a puccsistákkal, valamint bíztatta a téren szintén összegyűlő kormánypárti civil tüntetőket.
„Tábornok, amit a bolíviai nép ellen teszel, az megengedhetetlen” – mondta Arce szemtől szembe állva Zunigával. „Ha tiszteled a katonai hierarchiát, és jó katona vagy, azonnal vond vissza a csapatokat! Ez parancs!”
Az elnök később tévébeszédében is arról beszélt, hogy a népnek „szerveződnie kell a puccs ellen, a demokrácia védelmében”.
A puccsnak nem sikerült társadalmi támogatottságot szereznie, és a nemzetközi közösség is elítélte. Zunigát őrizetbe vették és vád alá helyezték, a katonák visszavonultak, a téren pedig a rendőrség kormányhű egységei vették át a helyüket. Az új vezérkari főnök hűséget esküdött a kormánynak. A konfrontáció így mindössze három óráig tartott, a kormány azóta is stabilnak látszik. Arce bejelentette, hogy meneszti a hadsereg mindhárom fegyvernemének vezetőjét, holott a légierő parancsnoka az utolsó pillanatban átállt az elnök oldalára, ezzel véglegesen halálra ítélve az eleve gyenge lábakon álló államcsínyt.
Ahány év, annyi puccs
Bolívia 200 éves történelme során körülbelül 190 alkalommal kíséreltek meg különböző katonai csoportok puccsot a regnáló hatalommal szemben, igaz, legutóbb viszonylag régen, 1984-ben, két évvel azután, hogy a katonai junta átadta a hatalmat a civileknek. Az a puccsok számából is látszik, hogy a hadsereg mindig is fontos szerepet töltött be az ország politikai életében. Már Bolívia első elnökei is tábornokok voltak. Igaz, ez Latin-Amerikában nem számít kirívónak, tekintve, hogy ők küzdötték ki kontinens szerte a függetlenséget a spanyoloktól.
Bolívia a 19. század végén megsemmisítő vereséget szenvedett Chilétől, elveszítve kijáratát a tengerhez. Ez máig meghatározza a bolíviaiak nemzettudatát egyfajta helyi „Trianon-érzésként”. Az ország másik nagy tragédiája a Chaco-háború (1932-1935), amelyben szintén alulmaradtak, Paraguay ellenében.
A vereségért a szegényebb rétegekből és az ország többségét adó őslakosok köréből kiemelkedő katonatiszti réteg az európai származású elitet tette felelőssé. Ezért, a középosztállyal szövetkezve, „nemzeti forradalmat”, baloldali nacionalista programot hirdettek, amely pártjukat (a Nemzeti Forradalmi Mozgalmat) 1952-ben végül győzelemre segítette. Az így hatalomra jutó Víctor Paz Estenssoro elnök államosította az ólombányákat, fejlesztette az oktatást, és kiterjesztette a választójogot. Mindez része volt annak a törekvésnek, hogy az ország számbeli többségét adó, de nyomorban és elszigeteltségben élő, főleg ajmara és kecsua anyanyelvű őslakosokat integrálják az ország politikai és gazdasági életébe. Ironikus módon a forradalmi mozgalom hatalmát 1964-ben egy indián származású tábornok, René Barrientos döntötte meg.
