Egy Cosmos nevű vendégházban lakom, fél órára a repülőtértől. Én vagyok az egyetlen fehér vendég. A szobám az épület végén található, jobbra a terasztól, ahol esténként Gala sört isznak és tévét néznek a férfiak. Ilyenkor leveszik a fehér burnuszt a fejükről, kilépnek a papucsukból, és felteszik a lábukat a műanyagasztal tetejére.
Nem sok bútor van a szobámban. Egy izzadtságszagú ágy és egy durva íróasztal fekszik egy haldokló légkondiciónáló alatt. Amikor működik, olyan a hangja, mint a hajómotornak. Kezdeni próbál valamit az ötven fokos fülledt és dohos levegővel, de mindig veszít. Feltéve, ha van áram. A generátort nem kapcsolják be, ha kevés a vendég. Ha van vendég, akkor is főleg akkor csiholnak áramot, miután lement a nap. Senki sem szeret a vaksötétben ülni.
A fürdőszobán egy színes gekkóval és egy cigarettásdoboz méretű afrikai csótánnyal osztozom. Egy meztelen cső áll ki a falból a meztelen fajansz felett, ez a zuhany. A víz mindig meleg, ha kinyitom a csapot. Zuhanyzás után alig kapni levegőt a szobában. A párától nehezebb lesz a dohos levegő. Olyan, mintha vattát enne az ember, minden lélegzetvétellel.
Mégis, a Cosmos vendégház maga a béke szigete Csád fővárosában, N’Djamenában. Ide vonulok vissza, hogy kipihenjem a nap fáradalmait. Ezekeből azért akad.
Nem csináltam semmi rosszat. Elővettem a kamerámat és fényképeztem párat. Ez éppen elég volt, hogy egy papucsos, terepszínű ruhás férfi üvöltözni kezdjen velem. Öt percen belül közrefogott a tömeg. Szemek villogtak a vályogkapu árnyékában, és repültek a kövek. Nem számított, hogy a katona, akit idegesítettem, nyilvánvalóan be volt állva. Ki tudja, mitől volt homályos a tekintete abban az országban, ahol a kórház előtt bódékből árulják a gyógyszereket a gyilkos napsütés alatt.