„Fotózgassatok nyugodtan, tíz-tizenöt perc és visszajövök” – mondja, majd amikor látja, milyen arccal bámulunk a nagyjából háromszáz kilós medve és közöttünk feszülő mindössze néhány szánalmas drótszálra, még hozzáteszi: „nyugi, kihúztam a villanypásztort, nem ráz” – azzal sarkon fordul és megy dolgára. Mi egymásra nézünk és reméljük, hogy viccel, de hamarosan kiderül, hogy távolról sem.

Hangos vaklárma

Szemerkélő esőben érkezünk a „Farkasember” néven híressé vált Horkai Zoltán gödöllői otthonához. Nemrég azért került a figyelem középpontjába, mert a párja egy dühödt Facebook-bejegyzésben azt írta, orvvadászok lőtték le két szarvasukat, az egyik tetemet magukkal is vitték, a másik bika elmenekült és elbújt, mielőtt elpusztult volna. Az ellopottnak hitt szarvas azonban még aznap este hazatért, az elpusztult állat tetemét pedig a rendőrségi eljárás során megröntgenezték és nem találtak benne lövedéket, vagyis valószínűleg nem lőfegyver végzett vele.

A súlyos indulatokat kiváltó Facebook-bejegyzés vaklármának bizonyult, Horkai mégis bizonytalanul válaszol, amikor azt kérdezzük, megbánták-e, vagy így utólag, csinálnának-e bármit másképp.

„Sajnálom, ha feleslegesen borzoltuk az idegeket, de én még most is csak kilencvenöt százalékig vagyok biztos abban, hogy a szarvast nem lelőtték. Az eset előtt néhány nappal hoztam haza egy hófehér bikát, de azt külön tettem a többiektől és hamarosan ki is szökött valahogy az erdőbe. Aznap reggel úgy találtam meg az elpusztult szarvast, hogy a torka alatt, a szügyénél volt egy kerek seb. Vadászom én is, láttam már ilyesmit, biztos voltam benne, hogy meglőtték. Sajnos nem ez volt az első ilyen esetünk, egyszer az egyik farkasomat agyonlőtték, egyszer pedig valaki egy doronggal agyonütött és ellopott egy szarvasborjút. A nyomozás mindkét esetben eredménytelenül zárult. Az utóbbi ügyben két évvel később kaptam egy telefonhívást, hogy megvan az elkövető, de mivel még nem töltötte be a tizennyolcat, amikor megölte a borjút, ebben az ügyben nem büntethető. Emiatt én nem is akartam ügyet csinálni az egészből, de a barátok meg az ismerősök erősködtek, hogy nem szabad annyiban hagyni. A párom azért tette ki azt Facebook-posztot, hogy hátha a nyilvánosság erejével a hátunk mögött sikerül elkapni a tettest. Ha híre megy, hogy lelőtték és elvitték a szarvasunkat, csak gyanús lesz annak, akinek épp most kínálnak kéz alól friss vadhúst. Csakhogy estére visszajött az elveszett bika és visszajött a fehér is. Elképzelhető, hogy a fehér jött vissza éjszaka és az szúrta le az elpusztult állatot. De azért arra is van esély, hogy mégis van benne lövedék, attól, hogy a röntgen nem mutatta ki. Mindegy, ez az ügy már így zárult le.”

Otthon a vadasparkban

Miközben tovább sétálunk a vadasparknak is beillő telken, észreveszem, hogy a vaddisznók kifutójában egy csontváz lóg ki félig a sárból. Rögtön azok a rémtörténetek jutnak eszembe, amikben a maffiózók disznókkal zabáltatják fel áldozataik holttestét, de aztán megpillantom a hosszúkás koponyát is.

Medve volt, nem tudom, mikor kerülhetett ide, kitúrták a disznók. Ez a Mafilm állattartó telephelye volt a hatvanas évektől kezdve, itt éltek például azok a farkasok, akik A kőszívű ember fiaiban szerepeltek és itt forgatták az 1986-os Lutra című filmet. Maga a ház is díszletnek épült, csak én azóta kicsit átalakítgattam

– magyarázza Horkai.

Mióta beléptünk a kapun, egy medvét, tucatnyi farkast, legalább annyi vaddisznót, egy szarvast, egy tehenet, egy csomó baromfit, és egy akkora házőrzőt láttunk, amelyik méretben közelebb volt a medvéhez, mint egy átlagos kutyához. Az állatok közül egyedül utóbbi jelezte, hogy nem lát szívesen minket, a vadak ránk sem bagóztak. Épp amikor a házhoz érünk, felharsan a farkasok filmekből ismert vonyítókórusa.

„De, ugye ön nem itt lakik?” – kérdezem Horkait.

„Dehogynem, kettesben a párommal” – feleli, majd kitárja a bejárati ajtót, amin abban a másodpercben annyi kutya özönlik ki, hogy kis híján felborítanak.

„A dobermannt hozta a párom, amikor ideköltözött, a többit úgy fogadtuk be” – teszi hozzá, betessékel minket, majd mesélni kezd.

Horkai Zoltánt a világon semmi sem predesztinálta arra, hogy egy napon Zoltán, a Farkasember néven váljon híressé. A szülei egy szállodát vezettek, és az ő sorsa az lett volna, hogy a nyomdokaikba lépjen.

Ausztriában és az Egyesült Államokban járt egyetemre, szálloda- és étteremmenedzsmentet tanult. Az állatokról csak annyit tudott, amennyit mindenki más is megtanul az iskolában. Gyerekkorában volt egy német dogja, vele járt kutyaiskolába, és bár meglepően jó gazdinak bizonyult, ezt a kutyájához fűződő szoros kapcsolatnak tudta be, nem pedig annak, hogy valamilyen különleges adottsága lenne. A megszállottság jelei azonban viszonylag korán kiütköztek rajta.

Nagyanyám gyerekkoromban rengeteg kalandregényt olvasott nekem. Jack Londontól a Fehér Agyart meg A vadon szavát, és ezek annyira megbabonáztak, hogy elhatároztam, egyszer lesz egy farkasom. Nem kutyám, ami úgy néz ki, hanem igazi farkasom.

Bár ezzel sok gyerek van így, a többségük kinövi. Nem úgy Horkai, aki hiába nőtt fel, hiába járt külföldi egyetemekre, hiába dolgozott kamaszkorától kezdve a vendéglátásban, hiába nevezték őrültnek a szülei és a barátai, fiatal felnőttként, egy jól menő budapesti szálloda vezetőjeként sem volt hajlandó lemondani gyerekkori álmáról.

„Ismertem egy magyar pasit, akinek fehér farkasai voltak. Elmentem hozzá, életemben először farkast simogattam, aztán mondtam neki, hogy ha törik, ha szakad, nekem farkas kell. Azt válaszolta, bemutat Kósa Józsi bácsinak, a Medvepapának, aki Gödöllőn lakik, és elhozott ide, ahol most beszélgetünk.

Amikor először jöttem el ide, elállt a szavam: az öregnek volt medvéje, farkasa, vaddisznója. Azt mondja, ha nem félek, menjek be a hátsó szobába, mert van ott egy tigrise is. Azelőtt soha nem találkoztam tigrissel, de mondtam neki, hogy ha ő be mer menni, akkor én is. Nem volt még kifejlett állat, nagyjából nyolcvan kilós, rögtön felugrott a vállamra és a hajamat kezdte tépni. Józsi bácsi meg velem kezdett el veszekedni, hogy ne hagyjam neki, mert hozzászokik. Így ismerkedtünk meg.”

Bár Józsi bácsi először határozottan kijelentette, kizárt dolog, hogy Horkainak farkast adjon, a szállodaigazgató addig járt ki a telepre, míg az öreg a bizalmába avatta és eladott neki egy hathetes kölyköt. Horkai akkoriban a szállodában lakott egy apartmanházban. Amikor hazaállított a farkassal, nem aratott osztatlan sikert.

Apáméknak leesett az álluk, aztán lehülyéztek. Igazuk is volt, eleinte rengeteget hibáztam. Azt hittem, egy farkast is lehet úgy nevelni, mint egy kutyát, de ez nem így van, a két állat teljesen másképp működik. Egy farkaskölyköt például hathetes korában már túl késő elkezdeni emberhez szoktatni. Már a szemei felnyílása előtt hozzá kell szoknia a szagomhoz, meg ahhoz, hogy én táplálom cumisüvegből.

Ahogy a farkas nőtt, egyre több lett a probléma. Előfordult, hogy az állat takarításkor beszökött egy-egy szobába és széttépett egy inget vagy ruhát. Sűrűn érkeztek a panaszok Zoltánhoz és apjához, akik nem győztek elnézést kérni és levonni a kárt a számla összegéből.

„Apám egyszer – vesztére – elém állt és azt mondta, döntsem el végre, hogy a családi vállalkozással akarok foglalkozni vagy a farkassal. Gondolkodás nélkül mondtam, hogy a farkassal. Jól összevesztünk, otthagytam.”

Szerencsés véletlenek

Horkai Zoltán filmes karrierjét a véletlen indította be. Egy természetfilmes csapat Erdélyben forgatott, de sehogyan sem tudtak farkasokat lencsevégre kapni. Horkai szerint nincs ebben semmi meglepő, a vadon élő farkasokba bele van kódolva, hogy a lehető legnagyobb ívben kerüljék el az embert. Egy közös ismerős beszélt a stábnak a fiatal férfiról, aki egy farkassal él együtt a budai Lidérc utcában. A filmesek megkeresték Horkait és megkérdezték, lenne-e kedve segíteni nekik felvenni néhány farkasos jelenetet. Volt neki.

A film annyira jól sikerült, hogy egy nemzetközi filmfesztiválra is benevezték. A szakmabeliek rögtön kiszúrták, hogy nem vadon élő, hanem emberhez szokott farkas szerepel a filmben, elkérték a készítőktől Horkai telefonszámát.

„Akkoriban kért meg Józsi bácsi is, hogy segítsek neki egy forgatáson. Egy Ötziről, a jégemberről szóló osztrák dokumentumfilmen dolgoztunk. Annak majdnem katasztrófa lett a vége, mert Józsi bácsi egyik medvéje kétszer is elszökött, egyszer Ausztriában, majd a Bükkben is, azon a forgatási napon, amit kárpótlásul vállaltunk be az előző fiaskóért. Az első alkalommal sikerült viszonylag gyorsan befogni az állatot, de amikor a hatalmas adag nyugtatóval kiütött medve lábáról vettem le a kötelet, félálomban csapott egyet, kis híján leszakította a karomat. A karmával artériát talált, úgy spriccelt belőlem a vér, mint valami szökőkútból. Szerencsére volt velünk orvos, úgyhogy viszonylag könnyen megúsztam. A második alkalom rázósabb volt, napokig kerestük a medvét az erdőben, végül helikopteres segítséget is kellett kérnünk, hogy megtaláljuk. Akkor megfogadtam, hogy csak olyan állattal fogok dolgozni, akit én neveltem.”

Horkai azt mondja, a filmes karrierje abból a szempontból szerencsésen indult, hogy az erdélyi természetfilmben és az Ötzi-filmben sem kellett a farkasainak mást csinálniuk, mint amit amúgy is csinálnának a természetben. Bár a farkasokat is rá lehet venni, hogy azt csinálják, amit az ember szeretne, másképp működnek, mint a kutyák.

„A kutya domesztikált állat, évezredek óta bizonyos célokra tenyésztik, a génjeiben van, hogy együtt kell működnie az emberrel. A farkasból, a medvéből, de mondhatom akár a szarvast is, hiányzik ez a készség az együttműködésre. Régebben a vadállatokat ma már elfogadhatatlan módszerekkel idomították. A tigrisek például azért ugráltak át a tüzes karikákon a cirkuszban, mert az idomárjuktól jobban féltek, mint a tűztől.

Tőlem távol állnak ezek a módszerek, ezért is nem idomár vagy tréner vagyok, hanem állatkoordinátor. Ez azt jelenti, hogy nem ráveszem az állatot valamire, hanem kitalálom, mi kell ahhoz, hogy azt csinálja azt, amit szeretnék, vagy amit a rendező vár tőle.

Egyszer Nicolas Cage-dzsel forgattunk. Az volt a jelenet, hogy egy lovaskocsit meg négy lovast megtámad öt farkas. Az egyik ember leesik a lóról, őt körülveszik a farkasok és széttépik. A rendező ezt az áldozat szemszögéből akarta felvenni, vagyis a farkasnak egy kamerát kellett megtámadnia, amit viszonylag ritkán tesz meg a természetben, mert tudja, hogy a kamera nem ehető.

Úgy oldottuk meg, hogy a kamerát egy asztal lapja alá rögzítettük, az asztalra tettünk egy kis ételt és eleresztettük az éhes farkast. Az állat futott az asztal, vagyis a kamera felé, majd felugrott az ételért. Már örültem, hogy kész a jelenet, de rendező szólt, hogy nem tetszik neki a végeredmény, mert nem elég vad, nem elég gyors a farkas. Gondolkodtam, szerencsére párzási időszak volt, úgyhogy a második körben egy tüzelő szukát tettünk fel az asztalra, arra a hím már sokkal nagyobb elánnal vetette rá magát. A rendező viszont azt mondta, hogy még mindig nem elég agresszív a jelenet. Harmadszor a szuka mellé feltettem egy fiatal hímet is az asztalra. Na, akkor már elég agresszíven futott ez a hím, hogy eltakarítsa a konkurenciát a nőstény mellől. Mire odaért, én már elvittem a másik hímet, nehogy tényleg összeverekedjenek.”

Horkai Zoltán ilyen trükkökre nemcsak farkasokkal, medvékkel vagy szarvasokkal képes: ha kell, pingvinekkel, sőt adott esetben akár legyekkel is tud dolgozni. Egyszer egy reklámfilm forgatása során azt volt a feladat, hogy egy csapat pingvin másszon ki egy hűtőből és masírozzanak a kamera felé.

„Közel ötvenféle állat szerepelt a reklámban: oroszlán, antilop, teve, vaddisznó, pingvin – amit csak el tudsz képzelni. A pingvineket Hollandiából béreltük, semmit sem tudtam róluk, csak azt, hogy nagy kolóniákban élnek. Fogtam egy nagy tükröt és beállítottam a kamera mögé. A hűtőajtó távirányítóval nyílt, kiléptek a pingvinek, meglátták a stúdió túloldalán a tükröt, azt hitték ott vannak a cimboráik, úgyhogy habozás nélkül elindultak feléjük. Első próbálkozásra kész volt a jelenet.”

A másik reklámban az volt a sztori, hogy egy ember tányérjába belesik egy légy, ő kiveszi onnan, leteszi az asztalra, majd elpöckölgeti az asztal szélére, ahonnan a légy elszáll. Horkai ezt úgy oldotta meg, hogy egy már döglött legyet ejtett a tányérba és azt szedte ki onnan a színész. Aztán a döglött legyet kicserélte egy élőre, amit előzőleg egy ideig hűtőtáskában tartott. A hidegtől belassult legyet aztán el lehetett pöckölni az asztal széléig, addigra azonban fel is melegedett annyira, hogy el tudjon szállni.

Lassú felépülés

Horkai Zoltán kissé nehezen mozog, a beszélgetésünk közben néha keresi a szavakat. Ami sehogy sem jut eszébe, azt körülírja. Amikor például a vadállatokkal együtt élő lengyel nőről, Simona Kossakról szóló film forgatásáról beszél, sehogy sem jut eszébe a bölény szó, de elmondja, hogy az a nagytestű, bundás növényevő, amire az indiánok vadásztak.

A Farkasember, aki évitizedek óta osztja meg az életét veszélyes vadállattokkal, másfél évvel ezelőtt rosszul lett egy törökországi nyaralás első napján. Szétnyílt az agyában egy ér. Azt mondja, az még a kisebbik baj lett volna, de utána kapott egy annyira súlyos kórházi fertőzést, amiből máig nem épült fel teljesen.

„A bordám fölött gyulladt be valamitől, de az orvosok sem tudják pontosan, mitől. Háromszor operáltak, a lapockámból a hónom alatt feszítettek át ide előre izmokat. Nyolcvannégy kiló voltam, ötvennégyre fogytam le. Az első két hónapból semmire sem emlékszem, arra sem, hogy kiutaztunk Törökországba. Onnan végül úgy hoztak haza, hogy már álltam a saját lábamon, még ha járni nem is nagyon tudtam. Itthon az Amerikai útra kerültem, az agysebészetre.

Amikor először bejött az orvos, megkérdezte, tudom-e ki vagyok, meg tudom-e mondani a nevem. Mondtam, hogy fogalmam sincs, de azt tudom, hogy híres vagyok.

Később, amikor jöttek látogatni, állítólag nem ismertem meg senkit és hülyeségeket beszéltem. Egyszer, amikor a párom bejött, megkérdeztem tőle, hogy Olaszországban miért nem látogatott meg senki a kórházban és hol az a három hófehér Mercedes, amiket hazahoztam és beálltam velük az udvarra. Olaszországban sohasem voltam kórházban és természetesen nem vettem Merciket sem, mégis úgy éltek a fejemben ezek a dolgok, mintha valódi emlékek lettek volna. De aztán amikor egy német barátom jött be hozzám, simán elbeszélgettünk németül, a nyelvtudásom tökéletesen megmaradt.”

Farkasokkal és medvékkel dolgozni egy makkegészséges, ereje teljében lévő ember számára is minden nap kihívás. Felmerül a kérdés, hogy Horkai Zoltán az agyvérzése után nem gondolkodott-e a visszavonuláson.

„Dehogynem, csak nem akarok. Még mindig nem épültem fel teljesen, de napról napra jobb a kondim. Amit láttatok, hogy a medve felállt velem szemben és a vállamra támaszkodott, olyan másfél éve nem történt. Ez azért nagy szó. A medve hamarosan dolgozik, hat-hét embert kell megölnie. Egy húsz oldalas dokumentumot kaptunk a feladatairól, rengeteget kell majd futnia, mert üldözni fog embereket, aztán lelövik, lenyilazzák, felgyújtják. Lesz munka bőven.”