Az ókori egyiptomi civilizáció legismertebb emlékei a piramisoktól a múmiákig mind azt mutatják, hogy a kor embere rengeteg időt és energiát áldozott a halál utáni életre való felkészülésre, a rituális szokások a mindennapok szerves részét képezték – írja a Múlt-kor.hu. A halált követő úton különféle ráolvasások, varázserejűnek tartott szövegek nyújtottak segítséget, az ezeket tartalmazó gyűjteményt nevezzük Halottak könyvének, ami mintegy 1500 éven át maradt a temetkezési hagyomány része.
De nem mindenki támaszkodhatott rá, ugyanis Stephen Quirke, a University College London Petrie Múzeumának professzora szerint a Halottak könyve nem olyasmi volt, aminek feltétlenül meg kellett lennie. Egyfajta ráadás-luxuscikk volt, amely megnövelte az örök élet elnyerésének esélyét: nagyon hangsúlyos és kívánatos adaléka volt az eleve gazdag temetkezéseknek.
Csapdák, szörnyek és szigorú istenek
Az egyiptomiak hite szerint a halál után az ember szelleme, a ba elhagyta a testet, de időről időre vissza kellett térnie, ezért kellett a holttest épségét megőrizni mumifikálással. A túlvilágot veszélyes helynek képzelték, ahol a való életben is veszélyes lények (kígyók, krokodilok stb.) mágikusan eltúlzott változatai mellett maguk az istenek is fenyegetést jelenthettek.
A csapdák és veszélyek elkerülése mellett a banak egy sor kapun is át kellett haladnia, amelyeket más-más istenségek őriztek, az átjutáshoz a Halottak könyve nyújtott bőséges információt és varázsigét. A legfontosabb, mondhatni végső próba a Két Maat Csarnokában várta az elhunytat, itt bírálták el földi létét.
A halott tiszta ruhában állt egy hatalmas oszlopcsarnokban, amelynek végén az alvilág istene, Ozirisz ült a trónján, bal és jobb oldaladon pedig 42 további isten sorakozik fel. Rettenetes, múmiaszerű alakok, köztük az Árnyak elnyelője, a Csonttörő és a Belsőségek evője. Ez volt a végső ítélet ideje, itt dőlt el, hogy a folytatás az örökkévalóságba vezet, vagy a kínokkal teli második halálba és a teljes megsemmisülésbe.
A csalás varázsigéje
A Halottak könyve azonban a túlvilági túlélés minden titkát tartalmazta. Olyanokat például, hogy az első istennek ezt kellett mondani: „Messzejáró, ki Héliopoliszból jött: nem követtem el álnokságot.” Majd a másodiknak: „Tűzölelő, ki Herahából jött: nem követtem el rablást…” Miután mind a 42 istennek megfelelt, a sakálfejű Anubisz isten mérlegéhez léphetett a halott, amelynek egyik serpenyőjébe az igazság képe (az ókori ábrázolásokon leggyakrabban egy toll), a másikba a halott szíve került.
Ha a kettő egyensúlyban volt, az elhunyt bebocsátást nyert az örök életbe, azonban ha nem, akkor az útja a „kárhozottak felfalójához”, a krokodilfejű, oroszán elülső testével és víziló hátsó felével bíró Ammuthoz vezetett. E második halállal az elhunyt személy örökre megszűnt létezni. A Halottak könyvében azonban volt egy megoldás ennek elkerülésére:
Ó szívem, szíve anyámnak! Különféle alakjaim szíve! Ne tanúskodj ellenem, ne ellenkezz velem a döntéskor, ne légy velem ellenséges az Egyensúly Tartójának jelenlétében!
Ahogy John H. Taylor, a British Museum ókori egyiptomi emlékekkel foglalkozó kurátora elmondta: „Még ha rossz életet is éltél, ezzel az igével megúszhattad, mivel megakadályozza, hogy a szíved elmondja az igazat az isteneknek. Ez az első alkalom a történelemben, ahol azt látjuk, hogy az életben tanúsított viselkedés határozza meg a halál utáni sorsot. Nem vitték azonban végig a logikus végkifejlethez, mivel csalással ki lehetett kerülni ezt a kellemetlen pillanatot”.
