Aki Kaurismäki újra megmutatta, hogy az élet apróságainak láttatása több derűvel és sírós nevetéssel kecsegtet, mint bármilyen jól átgondolt és felépített poén. A történetmesélés terén pedig jobban vonzzák az apró mesék, mint a grandiózus narratívák, de ez nem jelenti azt, hogy érdektelen a mondanivalója, ellenkezőleg. Jobban félünk egy cetlire firkált telefonszám elvesztésétől, mint bármilyen visszaszámlálós, világmegsemmisítő atombomba felrobbanásától. A Hulló leveleket nehéz lenne elhelyezni az időben, mégis van aktualitása és érzékletesen beszél a ma emberének közérzetéről, dilemmáiról, szorongásairól.
A filmben szinte folyamatos a háttérzaj: ez a nyomasztó, vészjósló hang a háború hangja. Feketén, félelmetesen árad a két főszereplő rádiójából. Míg a tárgyak, dallamok, hangulatok eltérő generációs alapélményeket fognak meg, az orosz-ukrán háború témája a jelenbe ágyazza a szerelmespár történetét. A ‘80-as évek szintis űrzenéjét idézi a kocsmában fellépő lánybanda, az Ansa lakásában a régi rádiótól a lámpaburáig minden egyfajta hatvanas évek utánérzés. Nincs Facebook, nincs érintőképernyő: ez a „felírom a címem egy cetlire”, és a „négy órát állok a mozi előtt, hátha erre sétálsz valamikor” időszaka. A sűrű nosztalgiába mégis beleillenek az olyan egyértelmű aktualitások, mint a mariupoli szülészeti klinika bombázása vagy A holtak nem halnak meg című film, amit Ansa (Alma Pöysti) és Holappa (Jussi Vatanen) első randevújukon néznek meg. Klasszikus hollywoodi romantikát idéz, ahogy megbabonázva bámulják a vásznat, azonban amikor meglátjuk mit figyelnek ennyire áhítatosan, kibuggyan belőlünk a nevetés: az Adam Driver-ös, zombis öldöklés rettenetesen erős kontrasztot képez a szerelmesekkel, így a „randifilm”-poén sikere garantált. Ennél már csak a Taxisofőr főszereplőjének választása ügyetlenebb, aki kiszemeltjét egy pornós mozira viszi első találkájuk alkalmával.
Kaurismaki ekkor is az élet komédiájából merít, a mozi előtt diskuráló önjelölt megmondóemberek, filmszakértők tevékenysége sokaknak ismerős lehet.
Holappa sutasága, esendősége és Ansa félénksége végtelenül bájossá teszi az egyébként halk és letisztult történetet. Bár a karakterek nem beszélnek sokat, mégis jobban ismerjük őket, mintha másfél órán keresztül monologizálnának. A kettejük közt lejátszódó néma párbeszédek többet mondanak bármilyen dialógusnál, rezzenéstelen arcuk vonásaiban bújnak meg egymás iránt táplált gyengéd érzéseik. Ebben a kiüresített közegben, a színészek lecsupaszított játékában egy-egy mosoly felér egy katarzissal. Megtanulunk az apróságokra figyelni, így a pici gesztusok mozdulatok és hangok is hatalmas jelentőséggel bírnak. A szupermarketben dolgozó Ansát azért bocsájtják el, mert elviszi a lejárt termékeket, amiket alapból ki kellene dobni. Távozásakor elkobozzák tőle a maradékokat, nem látjuk, csak halljuk, ahogy a szendvics a kukában landol. Az alkoholista Holappa ágyából az éjjeli szekrényen pihenő üvegért nyúl. Keze megáll a levegőben, talán még egy kicsit meg is remeg. Nem ragadja magához, elég volt. Egy lepukkant motel fürdőjében az utolsó cseppjéig a mosdókagylóba önti. Ekkor is távolságtartó a kamera, mégis ott vagyunk a szürke szobában, megmagyarázhatatlan közelségben, érezzük az olcsó szesz szagát, megkönnyebbülünk.
Ansa arról számol be, hogy az édesapját és a nagybátyját is az ital vitte el, ez jelenti kapcsolatukban az igazi akadályt, ugyanis nem bírja elviselni Holappa függőségét. Ez a tapasztalat magyarként különösen ismerős és átérezhető lehet. A munkásszállóban élő, magányos Holappa kilátástalan helyzetében választja az alkohol nyújtotta zsibbadtságot, tompaságot. A film keserű tréfával egyértelműsíti, hogy ezen a menekülőúton egy percnyi örömben sincs része az embernek: a faék egyszerű poén, Huotari és Holappa dialógusa egy ördögi kört fest fel, amiben Holappa azért iszik, mert le van törve, és azért van letörve, mert iszik. Talán nincs meg a konkrét emlék, de már ezerszer hallottuk ezeket a mondatokat.
A környezet is ismerős, valóságos. A képeket nézve elfog a déjà vu érzése, valahol láttuk ezt az utcasarkot, ezt a tűzhelyet, ezt az arcot – hogy tíz éve vagy tegnap, azt nehéz lenne megmondani. Holappáék törzshelye egyszerre emlékeztet egy siófoki szocreál üdülő közös helyiségére és az olyan vidéki kocsmákra, amik reggel hatkor nyitnak, és este nyolckor zárnak. A pultos néni hajában a csavarók, az italokban a piros-fehér csíkos papírszívószálak által válik tapinthatóvá ez a miliő, mindennek érezni lehet a szagát. A cigarettafüstnek például reményszaga van. Holappa elveszti Ansa telefonszámát, így órákon keresztül áll a mozi előtt, ahova először mentek randizni, várakozás közben folyamatosan dohányzik. A hatalmas cigikupacból látjuk, milyen sokáig állt ott, és a halomban ismer rá szerelme is: Holappa a reménykedés nyomát hagyta maga után.
Hulló levelek (Kuolleet lehdet), 81 perc, 2023. 24.hu: 8,5/10
