Boldog karácsonyt, John… te pöcs!
Ehhez hasonló idézetekből kijut bőven A szomszéd nője mindig zöldebb című, harminc éve bemutatott amerikai vígjátékból, melynek angol címe (Grumpy Old Men = Morcos vénemberek) jóval találóbb, mint a kissé erőltetett magyar verzió. Ez persze semmit nem von le annak értékéből, hogy Walter Matthau és Jack Lemmon sokadik kiemelkedő alakításukkal bebetonozták magukat a magyar kereskedelmi adók karácsonyi műsorsávjába – úgy sejtjük, sem ők, sem Donald Petrie rendező nem számítottak erre, mikor először elolvasták egy filmszakos hallgató forgatókönyvét 1992-ben.
De kinek jutott eszébe pont a két nagy múltú színészt bedobni a minnesotai fagyba, hadd szenvedjenek méltán kiérdemelt nyugdíjas éveikben? Miért lett mindebből az 1993-as év meglepetéssikere? És hogyan tekinthetünk rá ünnepi filmként úgy, ha olyan mondatokat hallgatunk percenként:
Döglött hal és a jéghorgászat
Miután elolvastam a forgatókönyvet, azt éreztem, nem mutatja be jól a hatvan év feletti férfiak életét. Az első dolog, amit kérdeztem: hány éves volt a srác, aki ezt írta? 18?!
Nem járt messze az igazságtól Matthau, aki a fentebbi sorokat a Chicago Tribune-nek nyilatkozva mesélte 1994 januárjában, szűk egy hónappal A szomszéd nője mindig zöldebb premierjét követően. A forgatókönyvet az a Mark Steven Johnson hozta össze, aki egy minnesotai egyetem filmszakos hallgatója volt akkoriban, és az – azóta már felszámolt – Orion Pictures filmstúdió munkatársa. Kvázi tapasztalat nélkül skiccelt fel két morcos öregről egy karácsonyi történetet annak reményében, hátha felfigyelnek rá neves hollywoodi forgatókönyvírók, ezáltal ő is bekerülhet a filmes körforgásba.
Nem ők, hanem Lemmon olvasta el elsőként az összefűzött papírokat, aki akkoriban főszerepet kevésbé, mellékszerepeket, cameókat annál inkább vállalt hollywoodi produkciókban – karrierje ezen szakaszára egyébként is jellemző volt, hogy könnyed vígjátékokban kamatoztatta tehetségét. A többszörös Oscar- és Golden Globe-díjas színész hatvanas éveiben már nem volt rászorulva a siker hajszolására, ám szimpatizált Johnson forgatókönyvével. Talán ő is érezte, Lemmon és Matthau párosa nem lefutott, sőt, képesek megismételni a Furcsa pár sikerét (évekkel később az a filmjük is folytatást kapott egyébként).
Elolvastam, és arra jutottam, ezt össze kéne hoznunk valahogy
– ezt mondta Lemmon a telefonba a tejfelesszájú írónak, aki ezt hallva majd’ kiugrott a bőréből. Donald Petrie rendezőt találta meg a film elkészítésére a Warner Bros. stúdió. Petrie és Johnson alaposan elmélyítették a két főszereplő karakter, John Gustafson és Max Goldman barátságát, akik a minnesotai, hófedte Wabashában tengetik nyugdíjas éveiket jéghorgászattal, egymásnak odaszólogatással, civakodásukat azonban alaposan felfokozza a szomszédba költöző fiatal művész, Ariel Truax (Ann-Margret) felbukkanása.
Johnson már az írási folyamat alatt is Lemmont, valamint Matthaut képzelte el maga előtt. A stúdió viszont az énekes Dean Martint és Jerry Lewis akarta a civakodó szomszédok szerepeiben látni. Szerencsére Lemmon és Matthau voltak annyira jóban a vásznon kívül is, hogy egymást is motiválták a szerepek elfogadására. Matthaut kollégája és saját fia győzte meg arról, hogy újra együtt kell játszania a legendás párosnak. Jól döntöttek, merthogy a New York Times korabeli kritikájában kiemelte a december 25-én bemutatott filmről: „A szomszéd nője mindig zöldebb az a típusú karácsonyi film, amit sokan keresnek: humoros, nincs kétórás, nem feszeget társadalmi kérdéseket – már ha azt nem tekintjük annak, hogy Jack Lemmon döglött halat dob Walter Matthau autójába”.
A néhai Tamás Amaryllis 1994 júliusában a Filmvilág hasábjain pedig azt írta:
„Matthauék látható örömmel vetik be boszorkányos praktikáikat, kortalan dinamizmussal és agresszivitással pezsegnek a jupiterlámpák előtt. Felszabadult játékuk mögött mégsem a talentumos színész, inkább a talentumos ember felismerése: az élet a komikum kiapadhatatlan forrása. Infantilis áskálódásaik vibrálóan szellemesek, de piruettjeik, poénjaik valami finom szomorúságot is keltenek a nézőben. Ösztönös civakodásuk mögött öngyógyító tudatosságot sejteni. Homeopatiájuk mintha az ősi indiai bölcselemben rejtezne, miszerint: végy egy tövist, hogy az ujjadba szúródott tövist eltávolíthasd vele, azután pedig hajítsd el mindkettőt. Testi-szellemi erőnlétüket ilyesféle filozófiának köszönhetik; s az apró gonoszkodásokban, engesztelő kedvességben rejlő naivitásnak.”
A színész vágyott dimenziója a költészet dimenziója. Matthau és Lemmon alakításai: poétikus feleletek a legmegválaszolhatatlanabb kérdésekre.
A szomszéd nője mindig zöldebb a ’93-as év egyik legnagyobb, egyben legváratlanabb sikersztorija lett az amerikai filmpiacon: bár a kritikusokat megosztotta, a nézőket az ünnepek alatt is moziba csábította, és már az első hétvégén közel 4 millió dollárt hozott. Végül 80 milliónál állt meg világszerte.
A régi barátok újra találkoztak
Az egyetlen ok, hogy megcsináltam ezt a filmet, hogy újra együtt dolgozhattam Lemmonnal.
Ezt egy közel harmincéves interjúban mesélte Matthau arról, miért vállalta el Goldman szerepét. A két színész ekkor már tíz éve nem dolgozott együtt közös filmen, ha csak nem számoljuk ide Oliver Stone JFK-jét, amiben bár mindketten felbukkantak, közös jelenetük nem volt.
Miután mindketten aláírtak a szerepekre, Matthaunak az az ötlete támadt, a minnesotai hidegben játszódó történetet helyezzék át Hawaii-ra.
„Felhívtam, hogy figyelj csak, Lemmon, át kéne írni ezt az egészet, mert jobb lenne Floridában, mint Minnesotában. Hát ott olyan hideg van, hogy ki is hűlhetünk! Ki vagy téve szívrohamnak, agyvérzésnek, tüdőgyulladásnak… én aztán mindent megkaptam!”
A munkálatok tényleg elég sokat csúsztak akkoriban, miután egy verekedéssel megspékelt jelenetben Matthau tüdőgyulladást kapott, mert fagypont alatti hőmérsékletben forgattak. Lemmon testi épsége jobban bírta a forgatást, igaz, Matthau azt is mesélte, egyszer ő maga küldte el kollégáját a kórházba.
Egy alkalommal odamentem a producerhez, hogy Lemmont kórházba kéne vinni, a nyelve odafagyott az ínyéhez.
Matthau a szereposztást fordítva képzelte el: ő akart Gustafson lenni, Lemmonnak pedig a zsidó Goldman szerepét adta volna: „A keresztények mindig megkapják a jó csajokat, a zsidók meg csak viccesek, ezért gondoltam, hogy meg kell fordítani most a dolgot! De nem akarták. A Furcsa párban is Felix akartam lenni, nem Oscar.”
Már a kilencvenes évek elején, mikor a filmet forgatták sok pletyka keringett arról, mennyire rossz viszonyba került a két színész. Matthau szemen szedett hazugságnak tartotta ezt már akkor is, szerinte csak egészségesen froclizták egymást abban a minnesotai penthouse-ban, ahol együtt szállásolták el őket. Azt viszont elmondta, Lemmonnal nem sok dologról tudott beszélni:
„Jack csak a színészetről szeret beszélni. Meg a golfról. Én viszont beteg ember vagyok, a szerencsejátéké. Túl nagy pénzekkel játszom, és hát a szerencsejátékost valójában semmi más nem érdekli.”
Na, és? Megrépáztad?
A film időtállóságát kétségtelenül elősegítette az 1995-ben elkészült magyar szinkron, melyet Dezsőffy Rajz Katalin állított össze Takácsy Gizella nagyszerű fordításában. Lemmonnak Makay Sándor, Matthaunak Velenczey István kölcsönözte hangját – a film folytatásában is összeállt még egyszer ez a páros.
A legendás Burgess Meredith Lemmon apját alakította a filmben, Kenderesi Tibor szinkronjában pedig neki köszönhetők a vígjáték legerősebb, sokszor már 18-as karikát döntögető mondatai.
Gustafson:
– Jött egy új nő a szomszédba!
– Na, és? Megrépáztad?
Johnson poénjai angolul is ütősek, a pajzán szóvicceket azonban kitűnően sikerült magyar nyelvre átfordítani.
- Mindjárt bevarázsolja a fagyott kutyalábat!
- Ha jól látom, Chuck mindjárt bezavarja a macit a málnásba!
- Ha jól látom, Chuck mindjárt bevarrja a lompost!
- Ha jól látom, Chuck mindjárt degeszre tömi a tarisznyát!
- Ha jól látom, Chuck mindjárt végigdönget a fúródeszkán!
Ahogy Pápai Zsolt írja 2001-es A néző meztelen című anyagában a kilencvenes évek altesti humorával operáló filmekről, példaként állítja A szomszéd nője mindig zöldebbet: „Az obszcenitás – egyelőre a verbalizmus szintjén megragadva – az idősebbeknek készült opusokba is beszüremlik és hódít, elég A szomszéd nője mindig zöldebb és folytatása potens nagypapa-figurájára utalni: a karakter történetbe iktatásával az alkotók versenyt űznek abból, hogy hányféle szinonimával fejezhető ki a szexuális aktus létesítésének imperatívusza. Bizony, pucérok ezek a filmek, a szó közvetett és közvetlen értelmében egyaránt, s mert pucérok, leplezetlenül mesélnek közönségükről.”
Folytatás félgőzzel
1995-ben a tévéfilmeken edződött Howard Deutch-ot kérték fel arra, hogy rendezze meg Johnson forgatókönyvéből a folytatást. Mint később kiderült, Lemmon alkoholproblémákkal küzdött ebben az időszakban, ám ez nem nyomta rá a bélyegét arra, hogy a második film ne készülhessen el sztárparádéval. Sophia Lorent is megnyerték a második filmhez, de összességében nem tudták megismételni az első sikerét.
Bár a stúdió még ekkor is abban gondolkodott, trilógiává bővítik a filmsorozatot, de Matthau 2000-ben, majd Lemmon 2001-ben bekövetkezett halála miatt ez soha nem történhetett meg.
Így még inkább felértékelődik a harminc évvel ezelőtt megjelent első film minősége és megismételhetetlensége: a Lemmon-Matthau páros talán a csúcson is ekkor volt közös filmjeiket nézve. Verbális adok-kapokjukat pedig még úgy is roppant szórakoztató figyelni karácsony napján, ha átszellemülten ücsörgünk a kanapén családi körben.
