Magyarország hírnevét a XX. században számtalan mérnök, művész, sportoló vagy épp élelmes üzletember öregbítette, legtöbbjük azonban a világ legkülönbözőbb részein tette ezt. Ebbe a sorba tartozhatna a Békéscsabáról indult Brhlik Pál is, aki némi szerencsével olimpiai érmeket is hozhatott volna Magyarországnak, végül azonban a mérnöki tudományokban találta meg a helyét, hozzájárulva szülővárosa mai arcához. Ma az ő életét mutatjuk be.
Az 1896. június 23-án – az akkor már harmincezres város azonos nevű földbirtokosának fiaként – született Bhrliket már diákként vonzották a sportok: alig tizenöt évesen, 1911-ben futballistaként kezdte meg a sportpályafutását, két évvel később, a Nagyváradi SE-hez csatlakozva azonban súlylökésre és diszkoszvetésre váltott. Jól tette, hiszen már az első versenyein nagy sikereket ért el, sőt, 1914-ben a kelet-magyarországi bajnokságon is az ő nyakába akasztották az aranyérmet.
A gimnázium elvégzése után a fővárosba költözött, ezzel egyidőben azonban kitört az első világháború, így az ELTE-előd Budapesti Tudományegyetem (BTE) diákjaként hiába csatlakozott a BEAC-hoz, ígéretesen induló pályafutását szinte azonnal megakasztotta a háború. A gyakorlás, illetve a versenyzés évekre ellehetetlenült, az egyetemi sportcsapat pedig 1918-ban csak nehezen tért magához, így Brhlik rövid időn belül kétszer is a MAC-hoz igazolt, csak hogy a pályán lehessen.
Végül mindkétszer visszatért, és miután újra adottá váltak a feltételek, máris szállítani kezdte az eredményeket: a sajtóemlítések szerint a következő években majdnem minden versenyén dobogóra állt,
Az áttörést végül a következő év hozta el, hiszen 1919–1920 fordulóján mindössze néhány hónap alatt huszonkét kilót szedett fel, majd rengeteg edzés után nem hivatalosan felvette a Bedő nevet, hogy aztán
Az ekkor huszonnégy éves sportoló ezután valószínűleg döntésre kényszerült, hiszen a következő években, immár a Műegyetem építészhallgatójaként csak a meglepően nehéz, több mint hétkilós golyót próbálta meg minél messzebbre hajítani.
Sikeresen: számtalan verseny fődíja, valamint egy főiskolai (1921) és egy budapesti bajnoki (1921) cím mellett ugyanis még
Nem volt könnyű dolga, hiszen a sajtóhírek szerint a műegyetemi tanárok által rárakott terhek mellett „a szükséges bő táplálkozás hiánya” is problémákat okozott, így többször is el kellett utaznia a szülővárosába, hogy visszanyerje az erejét, illetve száz kiló körüli versenysúlyát.
A füleslabda
Időközben egy mára elfeledett sportba, a német gyökerű Schleuderballhoz hasonló füleslabdába is belekóstolt: a BEAC-cal egyszer országos bajnok lett, 1924–1928 között pedig a Budapesti (-Budai) Torna Egyletet (BBTE), illetve a második világháborúig még biztosan létező magyar válogatottat is erősítette.
Élete legnagyobb eredményét az 1924-es párizsi olimpián érhette volna el, hiszen a békéscsabaiak hónapokon át tartó gyűjtőakciójának köszönhetően elutazhatott a francia fővárosba, ott azonban
A verseny eredményeit látva egyértelmű, hogy az előző években győzelmet érő dobásainak bármelyike a legjobb tízbe, néhány héttel a verseny előtt, gyakorlás közben produkált 14,80 méteres eredménye pedig a második helyre repítette volna, így talán meglepő, hogy négy évvel később, Amszterdamban már nem próbálkozott újra – ellentétben az ekkor feltűnt Darányi Józseffel (1905–1990), aki ott nyolcadik (14,35 m), Los Angelesben (1932; 14,68 m) hetedik, Berlinben (1936; 14,63 m) pedig tizenkettedik lett.
Ennek okát a Sporthírlap már az olimpia előtt (1924. jún. 12.) tudni vélte: szerinte a magyar csúcstól mindössze egyetlen centiméterrel elmaradó, a pályán leginkább Pávelként emlegetett Bedő legnagyobb hibáját
Az immár olimpikonná vált sportoló röviddel hazatérése után, a belügyminiszter engedélyével hivatalosan is Bedőre változtatta a nevét, egy évvel később, 1925 decemberében pedig a műegyetemi diplomáját is megszerezte.
Az ekkor már kar- és csuklófájdalmaktól szenvedő férfi úgy érezte, ideje véglegesen visszavonulnia, ezt azonban végül mégsem tette meg: 1926-ban még minden versenyre felutazott, ám a bajnokságban már csak egy harmadik helyet tudott összehozni.
A Sporthírlap (1926. aug. 31.) ezúttal is úgy érezte, tudja az okát: a cikk szerzője szerint Pávelt
nagy ereje 15 méteres dobásokra predesztinálná, de valahogy nagyon puhán, látszólag nemtörődömséggel dobott.
A súlylökéssel a lapok tudósításai szerint 1928-ban végleg felhagyó Bedő élete második felét teljes egészében az építészetnek akarta szentelni, hiszen akkor már öt éve kivitelezőként, két éve pedig építészként működött, sőt, már egyetemistaként a Delta Építőanyag Kereskedelmi Vállalat, illetve a hirdetései szerint
is gyártó Unió Műkő és Betonárugyár Rt. egyik alapítójává, egyben társtulajdonosává vált.
Művei teljes listája nem ismert, így ezek felkutatása a jövő hely- és építészettörténészeinek feladata lesz, a Csabai Házaknak köszönhetően két kitűnő darab azonban széles körben ismertté vált: a Hunyadi térre tervezett mázsa-, illetve az Új vásártérre tervezett úgynevezett járlatátíró házak (1925–1926). Előbbi az állatok és egyéb áruk súly- és tömegmérését tette lehetővé, utóbbi azonban egy egész sornyi funkciót látott el: itt adták ki az árusoknak az eladáshoz szükséges cédulákat, itt ücsörgött a vásárbíró, a pihenő vásári rendőrök, a csendőrök és a pandúrok, de a helypénzszedők helyisége és a pénztár is helyet kapott bennük.
Ma sajnos már egyik épület sem áll: a Hunyadi térit a Rákosi-kor hajnalán, társát pedig néhány évvel később, az 1961-ben építeni kezdett Kulich Gyula-lakótelep (ma Kazinczy) munkálatai során radírozták ki a városképből.
Kivitelezőként ennél több nyoma ismert: 1928-ban előbb egy makói üzletet alakított át, majd a Szent István Kórházat bővítette, sőt, a következő évben megnyílt békéscsabai Csaba Mozgó – ez ma két nagy átalakítás után Phaedra Közéleti Központként működik – megszületéséből is kivette a részét, valóra váltva a Corvin mozit és a Corvin közt is jegyző Bauer Emil rajzait.
A csinos homlokzataival a város felé néző, ma is jó állapotú, helyi védettséggel rendelkező épület távlati képét egy árkádsor, Filipinyi Sámuel három egészalakos szobra, illetve domborműdíszes oszlopok határozzák meg. Bedő dolgai ekkortájt igen jól mehettek, 1929-ben ugyanis a város ötvenedik legtöbb adót fizető polgára volt.
A sport a lapok szerint a mozi építése alatt újra helyet kapott az életében: 1929 júliusában az üzleti ügyei intézése miatt járt a fővárosban, ahol a BEAC lágymányosi pályáján, egykori társai unszolására ismét golyót ragadott, majd a régi idők emlékére dobott néhányat.
A Nemzeti Sport (1929. júl. 31.) szerint akkor 114 kilós építészt barátai egy kis tréninggel is meg akarták mozgatni,
de Pali széles mosollyal szólt: Amikor versenyeztem, akkor se igen treníroztam, hát hogy akartok most Palira venni!
Végül aztán mégis megmozgatták: addig rágták a fülét, míg a különböző klubok ötfős csapatai közt rendezett Budapest-bajnokság kedvéért visszatért, 12,89 méteres dobással segítve a BEAC-ot. A kísérlet a korábbiak fényében kicsinek tűnhet, de mégiscsak felfelé húzta a végső eredményt meghatározó átlagot, a csapat pedig ezüstérmet szerzett.
A helyzet két évvel később akár hajszálpontosan ugyanígy is megismétlődhetett volna: 1931 júniusában újra feltűnt a pályán, ahol mindenféle előzetes felkészülés nélkül 13 méternél is messzebbre hajította a vasgolyót. Az esetről író Nemzeti Sport (1931. jún. 3.) szerint megígértették vele, hogy a csapatbajnokságban újra beáll a fiatalok közé, erre azonban végül mégsem került sor. 1932-ben viszont újra erőre kapott: a hagyományos Békéscsaba-Szarvas viadalon újra felvette a dresszt, és nagy meglepetésre néhány perc múlva egy 13,43 méteres eredmény került a neve mellé.
Ezek után talán nem is volt meglepő a nagy visszatérés híre: egy helyi tudósító júliusban már arról számolt be a Nemzeti Sportnak, hogy Bedő 14 méteres formában van, és újra belép a BEAC-ba, hogy néhány nappal később segítsen a korábbi sztárjait szintén visszahívó FTC legyőzésében. Ez meg is történt, hiszen a hivatalosnál 18 dekagrammal könnyebb golyót erős oldalszélnél 14,02 méterre hajította, kis híján elérve a saját karriercsúcsát. Ebben az évben csak hárman dobtak nagyobbat nála az országban.
A következő években viszont a sportsikerek elkerülték: 1933-ban a Szarvas elleni küzdelemben is alulmaradt (12,75 m), négy évvel később pedig már csak arról érkeztek hírek, hogy néhány másik szeniorral együtt mérette meg magát, több versenyről azonban nem esett szó, így gyanítható, hogy felhagyott a versenyzéssel, a felszabadult időt pedig munkaszervezéssel, valamint a csodás Árpád Fürdő gondnoki teendőinek ellátásával töltötte.
Közel ötvenévesen, 1944-ben végül megnősült, mellkasára pedig a légoltalom terén tett szolgálataiért adományozott légoltalmi jelvényt tűzték.
Élete a kommunista hatalomátvétel időszakát követő utolsó két évtizedéről szinte semmit sem tudni, tervezőirodáját azonban nyilvánvalóan be kellett zárnia, üzleti érdekeltségeitől pedig vagy az államosítás fosztotta meg, vagy még idejében túladott a részesedésein, és a Békés Megyei Építőipari Vállalat főmérnöke lett.
Neve 1955-ben, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) két jelentésében tűnt fel: a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöki székéről lemondó egykori Sztálin-munkatárs, Georgij M. Malenkov hátralépésének visszhangjáról szóló február 10-i – természetesen szigorúan titkos – beszámoló volt horthysta főhadnagyként hivatkozott rá, majd idézett is tőle:
Kezd háborússá válni a hangulat és úgy néz ki, hogy minden ezek jegyében zajlik le.
Két hónappal később, Nagy Imre miniszterelnök lemondása után újra a célkeresztbe került, hiszen a kormány a kegyvesztetté vált Nagy háttérbe szorítása után gyors fejlődést ígért, erről pedig neki is megvolt a véleménye:
Nem sok remény van ehhez sem, nem hangzatos szólamok kellenek, hanem munka, pénz és anyag, nyugodt megélhetés.
Az országos, a megyei vagy épp a városi sajtóban ekkor már hosszú évek óta nem adtak hírt róla, az 1956-os év azonban ebben is változást hozott: a Viharsarok Népe ősszel arról írt, hogy az év első hat hónapjában mindössze egyszer tartotta meg a havonta esedékes munkavédelmi ellenőrzést, ezzel pedig
Rövidesen harmadrendű vádlottként került a bíróság elé, azonban nem ítélték el, bár a tervezővállalat a következő évben nyugdíjba küldte az akkor épp hatvanéves egykori sportolót.
Bedő ezután még közel egy évtizedet élt: a halál végül röviddel a hatvankilencedik születésnapja előtt, 1965. április 22-én érte.
Ma a Berényi úti temetőben nyugszik, az egykor otthona ajtaját díszítő festett üveg névtábla azonban egy budapesti lakásban – a cikk szerzőjének könyvespolcán – pihen, emléket állítva a két világháború közti sport és építészet egyik elfeledett figurájának.
