Ha egy nap megöl a sebesség, ne sírj, mert mosolyogtam
– ez az az idézet, amely a néhai Paul Walker kapcsán a legtöbbször kerül elő a közösségi médiában, főleg akkortájt, mikor halálának évfordulójára emlékeznek a rajongói. Nem kérdés, hogy a mai napon, amikor épp 50 éves lenne, ez a sor újra feltűnik a közösségi médiás hírfolyamunkban.
Ebből is látszik, hogy Paul Walker megítélése tíz évvel a halála után is mennyire romantizált: történeteket kreálnak róla, amelyekkel tovább élhet a kép, hogy a színésszel egyik legjobb, legkedvesebb emberét veszítette el Hollywood. Ezt a romantikus elképzelést mind jobban erősítik az évente mozikba kerülő Halálos iramban-filmekkel, azok sajtókörútjaival, mikor kollégák, családtagok sztoriznak arról, szinte a nyakukon érezték Walker leheletét a filmes munkálatok során. Nincs ezzel baj, hiszen mindenkire addig emlékeznek, amíg beszélnek róla.
Az ellenben sokkal inkább közelít a valósághoz, hogy Walker filmes karrierje közel sem volt olyan izgalmas, mint amennyire ő maga népszerűvé vált: ebben óriási szerepet játszott, hogy a színészt castingolták az autós filmsorozat legelső részébe, ahol szőke fürtjeivel, kék szemével, filmsztár külsejével az amerikaiak egy saját Terence Hillt kaptak maguknak, aki mindig a jófiúk oldalán játszik, és nem bírnak vele a rosszfiúk.
Walkert belehelyezték ebbe a dobozba, lezárták azt egy hatalmas lakattal, és Hollywood láthatóan kezdeni sem akart semmit azzal, hogy a színésznek talán más ambíciói is lehetnek, mint Vin Diesel tarkójából előbújva a legdrágább autókkal városokat lerombolni. 2013-ban – még halála előtt – több jel is arra utalt, Walker megunta mind a franchise-t, mind a színészetet: belengette, hogy még többet tanulna, és a tengerbiológiának szentelné az életét.
Ezt az álmot egy sportautó sebessége vitte el olyan messzire, ahonnét már nem volt számára visszaút.
Pampers-reklámból B-filmekbe
1973. szeptember 12-én született. Apja sikeres bokszoló, anyja divatmodell volt – családja a mormon vallást követte. Walkernek négy, nála fiatalabb testvére volt, a színészet nem szerepelt a vágyálmai között gyerekként és tinédzserként sem, noha anyja révén a modellkedésbe nagyon korán belekóstolt, gyakorlatilag babakorától kezdve: kétéves sem volt, mikor egy Pampers-reklámban találtak neki munkát a szülei, de később is felbukkant más típusú tévészpotokban.
Ahogyan az a gyerekszínészekkel lenni szokott, Walker is utat talált magának a televízióba: kisebb, könnyen felejthető sorozatok halovány mellékszereplőjeként ismerhették meg a nézők, ami arra mindenképpen jó volt, hogy általuk is felidézhető, milyen volt színészként a fiatal Paul Walker. Merthogy egyéb művészeti értéket nehezen találni az akkor népszerű, alacsony büdzséjű tinisorozatokban. Szőke haj, göndör fürtök, szörfimádat: talán el sem kerülhette a sztereotipizálást, amely akkoriban kiváló marketingértéket jelentett az amerikai tévés és filmes piacon, így lett belőle az a szépfiú, akire nagy nyugalommal rábízhattak egydimenziós szerepeket. Ez a jelenség ma sem ismeretlen, ezt az utat járta be Austin Butler is, aki a Halálos iramban-filmek művészeti értékén túlmutató Elvisre vetkőzte le ugyanezt az imázst.
Walker a színészetet kezdetben nem vette komolyan: volt, hogy szörfözni jobban akart, mint meghallgatásra járni, megesett, hetekig fel sem vette a telefont az ügynökének. Legalább tanulni tanult: 1991-ben egy keresztény főiskolán diplomázott, majd tengerbiológusnak kezdte kiokosítani magát Kaliforniában, ám ennek vége szakadt a filmezés miatt. 1998-ban a mozis közönségnek is bemutatkozott: akkor a szerény kritikai sikert bezsebelő Ökörikrek főszereplője volt, ami a publicitás miatt bizonyosan új ajtókat nyitott ki előtte. 1998-ban már Reese Witherspoon és Tobey Maguire oldalán játszhatott a Pleasantville című vígjátékban, ami tökéletes szerep volt a már-már cizellált arcvonásokkal bíró, fiatal színésznek:
2000-ben már A koponyák akció-thriller főszereplője lett, és bár Rob Cohen rendező neve ismerősen csenghet, semmi köze a híres Coen fivérekhez.
Egy kultusz születése
2001-ben Walker – mint utólag nyilvánvaló – élete legjobb döntését hozta meg: lehorgonyzott a Halálos iramban-franchise mellett. A Universal filmstúdió jóvoltából a már említett Rob Cohen lehetőséget kapott arra, hogy megrendezze az azóta már tizedik részénél járó autós széria első darabját. A rendező és az első Halálos-film producere, Neal Moritz megkérdezték Walkert, mit szeretne következő szerepének legutolsó thrillerje után. A színész felvázolta, hogy valami olyasmit, amiben az 1990-es Mennydörgés napjai és az Al Pacino főszereplésével készült Fedőneve: Donnie Brasco legkiválóbb elemei keverednek. Cohenék gondolkodtak, olvastak, infókat gyűjtöttek, mintha tényleg csak Walker igényei lebegtek volna szemük előtt: ráleltek egy korabeli riportra, mely arról szólt, hogy Los Angelesben éjszakai gyorsulási versenyeket tartanak.
Azt mondták, zsaruként fogsz beépülni ebbe a világba, ez lesz a film.
Minderre már a színész emlékezett vissza 2011-ben a Los Angeles Times újságírójának.
Állítólag tőle sem állt távol az effajta versenyzés fiatalkorában: Los Angelesben, San Fernando Valley-ban nőtt fel, ahol mindennaposak voltak ezek a futamok. Egy korábbi interjúban egy kacsintással és egy félmosollyal úgy válaszolt, mikor a gyorsulási versenyekről kérdezték: „Én persze sohasem hajtottam velük.”
Walker hezitálás nélkül mondott igent a szerepre, hiszen akkoriban született egy házasságon kívüli lánya, szeretett volna színészként mozifilmben játszani, és annyi pénzt keresni, amivel nyugalmas életet biztosít a családjának. Walkernek – a filmsztár külső ellenére – voltak félelmei azt illetően, hogy ő legyen a film központi szereplője, ezzel pedig kizárólag rajta állt vagy bukott volna, képes-e egyedül lekötni a nézők figyelmét. Ekkor lépett be a történetbe Vin Diesel, aki akkorra már Spielberggel is dolgozott együtt. Neki volt egy alaptudása arról, hogyan kell jelen lenni a vásznon, másokat nem elhalványítva.
A Halálos iramban első felvonása instant siker lett: 200 millió dollárt hozott világszerte, és a stúdió kezdhetett gondolkodni a folytatásokon. John Singleton rendezte a második filmet, ám abban már nem szerepelt Diesel – vele olyan gondok adódtak, amire manapság a kínai filmpiac képes megoldást kínálni egy színésznek: kevesellte a filmért kapott összeget. A folytatás nem okozott csalódást számokban, de a harmadik mozira sem Dieselt, sem Walkert nem tudták visszacsábítani: ők ketten gyakorlatilag megszűntek a franchise részének lenni.
Mikor Walkert felkeresték a negyedik filmhez, érthetően szkeptikus volt:
Én már úgy gondoltam, elavult az egész. Mondtam is, hogy szórakoztok?! Nyilván csináltunk egy olyan filmet először, ami befolyásolta a popkultúrát, a fiatalok egy részét megnyerte, de a trendek változtak a közönséggel együtt. Kilenc év eltelt, én tényleg úgy éreztem, nem vevők már erre.
Nem tudták meggyőzni az ellenkezőjéről, ám a fehér trikóba bújt Vin Dieselnek és a nyakába vetett keresztjének Walker képtelen volt ellenállni, mikor azt kérte, térjen vissza a franchise-hoz. „Ez lesz az igazi, rendes folytatása az első filmnek, csak ezt hajtogatta nekem. Én meg úgy voltam: jó, miért ne? Csináljuk!” Walker persze agyalt: lánya neveléséhez pénz kellett, emellett egy rakat jótékonysági szervezetet pénzelt, és még saját hobbijainak is hódolt.
Végül – hogy tényleg így volt-e, azt most ne firtassuk – egy fiatal rajongója adta meg a végső lökést neki ahhoz, hogy „visszataláljon a családba”.
Miattad az összes spórolt pénzemet beleöltem egy Honda Civicbe 2001-ben
– mondta neki a fiú, így Walker is megértette, mi az ő útja. Elmondása szerint a filmsorozat egyik nagy erénye abban keresendő, hogy kérdéseket vet fel arról, mi tulajdonképpen az autó: egy modern ló, ami jelkép a férfiaknak? A színész maga is rajongott a négykerekűekért és a lóerőkért: egyfelől harminc darabnál többet számláló autógyűjteménye volt, másrészt 2010 környékén félprofi autóversenyző lett belőle, egy M3-as BMW E92 volánja mögött száguldozott – hivatalos körülmények között.
Bár ő maga nagy lelkesedéssel beszélt erről, a filmsorozat a filozófiai kérdéseket más szemszögből pedzegette: a zsarubecsület, a nehéz sorsú bevándorlók társadalomban elfoglalt helyének valóban égető kérdéseit felváltotta egy lassan hömpölygő, szappanopera-szerű, önálló masszává váló filmhalmaz, amit felesleges külön részekre bontani. Egy a fontos ezekben a történetekben: Diesel és Walker karakterei örökre jófiúk maradnak, hiába váltanak mellettük oldalt a rapperek, sportolók – néha még színészek által is – megformált karakterek.
„Mindenki százszor elmondta, leírta, hogy a Halálos iramban irtózatos primitívség, civilizációnk intellektuális csődjének egyik látványos bizonyítéka. Az irónia az, hogy nincs irónia: ma az emberek, köztük olyanok, akik azzal hízelegnek maguknak, hogy maradtak ép agysejtjeik, alig várják a következő lehetőséget, hogy két és fél órán át nézzenek egy szénné gyúrt, tarkopaszra nyírt, ötvenes férfit, amint kocsival hozzávág egy tankot egy vadászrepülőhöz” – írtuk egyik kritikánkban a filmsorozat aktuális részéről, ami minden bizonnyal az igazság egy szelete, de nem Paul Walker igazságáé:
A franchise lehetővé tette számomra, hogy a saját tempómban fejlődjek. Az a prioritásom, hogy a lehető legjobb apa legyek, és a lehető legjobb ember is. Ezek a filmek lehetőséget biztosítottak számomra, hogy hátradőljek, összeszedjem magam, és kiegyensúlyozottabb életet élhessek.
Walker egészen a hetedik filmig szerepelt a szériában, hirtelen bekövetkezett halála miatt öccse segítségével keltették életre néhány jelenet erejéig. 2013. november 30-án egy jótékonysági szervezet rendezvényén vett részt jó barátjával, az üzletember Roger Rodasszal. Egy piros színű Porsche Carrera GT-vel hagyták el a helyszínt, Rodas pedig 150 km/órára gyorsított, ez okozta vesztüket: az autó irányíthatatlanná vált, egy beton lámpaoszlopnak és két fának csapódtak. Az autó kigyulladt, Rodas azonnal szörnyethalt, Walker az ütközés és az égési sérülések miatt vesztette életét. A felismerhetetlenségig összeégtek.
Noha mindketten tapasztalt sofőröknek számítottak, fontos megjegyezni, a Porsche háromszor annyi lóerővel bír, mint egy normál autó, irányítása a profik számára sem egyszerű. Bár a kaliforniai szövetségi bíróság kimondta, hogy az autógyártó céget nem terheli felelősség a két haláleset miatt, mind Rodas, mind Walker családja pert indítottak később a cég ellen – sikertelenül.
A színész halála ellenére a filmekben még mindig úgy tesznek, mintha karaktere, Brian nagyon is életben lenne – nem is kizárt, hogy a 2025-ig lepörgő fináléra valamilyen formában visszahozzák őt. Az új Indiana Jones-filmben ez a technológia hellyel-közzel működött, de még mindig felvet kikerülhetetlen etikai kérdéseket. Dieselék alighanem érzékenyen közelítik meg a témát, ha egyszer idáig jutnak; Walker lányát már beemelték a sorozatba, és ki tudja, apa-lánya egy búcsú erejéig még együtt is megjelenhet a vásznon.
Hollywood tulajdonképpen sohasem kezelte helyén Paul Walkert, aki az autósfilmeken túl kevés lehetőséget kapott arra, hogy színészi kvalitásairól bizonyosságot tegyen: méltatlanul elfeledett filmje a – magyar címmel komolytalanságra gyanakvást adó – Halálos hajsza, amely a Tony Scott-féle vágástechnikával és egy kiváló Walkerrel próbálkozott a 2000-es években elburjánzó thrillerkínálatban. A 2006-ban készült A dicsőség zászlaja című háborús filmben ismételten filmsztár-kvalitásait csillogtathatta, amitől gyakorta ódzkodott. Alighanem ezért próbált többször hatni a legtöbb rendező lelkére – így az ezt tető alá hozó Clint Eastwoodéra is –, hogy hadd vihessen minél több mélységet a karaktereibe, háttérbe szorítva azt, hogy gyakran csak egy jóvágású férfiszínészt láttak benne. Erre kevésszer volt lehetősége, már csak azért is, mert jövedelmezőbbnek látta unokái anyagi helyzetét bebiztosítani a futószalagon gyártott Halálos iramban-filmekkel.
Az anti-bulvárszereplő
Paul Walker igazán rejtélyes alakja volt Hollywoodnak, noha a Halálos iramban sikerei miatt az is ismerte, aki csak egyetlen részt látott a filmekből. Walkert nem tekintette az amerikai filmipar párját ritkító színészóriásnak, de elvitathatatlanul kamera elé termett:
Walker nem élt érdekes életet, botrányai nem voltak: egykori barátnőjétől született Meadow nevű lánya, akinek Vin Diesel lett később a keresztapja. Meadow-t tizenkét évig az anyja nevelte, ez később megváltozott, mikor Walkerhez költözött: „Bűntudatot éreztem. Érzelmileg egyedül az vigasztalt, hogy legalább anyagilag tudtam róla gondoskodni. De apaként nem voltam ott.” Összeköltözésük után minden megjavult, egymásra találtak, bár igaz, közös életük nem tartott addig, ameddig kellett volna.
A színész gyakran emlegette Jacques Cousteau francia oceanográfust példaképeként, ugyanis csodálta a tudós elkötelezettségét, amit a tenger felfedezéséért tett. Walker valójában tengerbiológus szeretett volna lenni az egyetem után, 1998 környékén, de a filmezés keresztülhúzta terveit – ezzel persze nem járt rosszul sem ő, sem a filmvilág.
Azt hittem, csinálok egy filmet, kifizetem a hiteleimet, és visszamegyek befejezni az iskolát. A tengerbiológia iránti szenvedély továbbra is megvan. Ez volt az első szenvedélyem, ezért még mindig találok más módokat, hogy hódoljak ennek.
2006-ban beszállt a Billfish Alapítvány támogatói közé, ami világszerte figyeli a halpopulációkat és az óceánt. 2011-ben egy természetfilmben is szerepelt a National Geographic jóvoltából, amelyben fehér cápákat figyeltek meg: „A tenger valójában egy nagy rejtély. Vannak dolgok, amelyek idegenebbnek hatnak az óceánban, mint amilyennek az űrben lévő dolgokat képzeljük. Úgy tűnik, minden második nap történik egy új felfedezés. Bármi, ami ebben a környezetben él, elgondolkodtató. És ha nem a mélység, akkor ott a tengerfenék, ahol egy őrületes polip éldegélhet, amelyet korábban soha nem ismertek vagy azonosítottak. Ez tetszik. Bármennyire is szeretjük azt hinni, hogy mindent tudunk a vízről, folyton emlékeztet arra, milyen kevés a valós tudásunk valójában.”
Walker egyre komolyabb érdeklődést mutatott a jiu-jitsu iránt, barna övet szerzett a sportágban, a feketéig már nem jutott el. Szinte mindenfajta sportot kipróbált, de közeledvén a negyvenhez, máshogy kezdett gondolkodni:
Azt tapasztalom, ahogy öregszem, mind jobban érdekel például a vadon élő állatok fotózása.
Nemcsak a víz és a vadon élő állatok érdekelték persze, hanem az emberi sorsok is foglalkoztatták: 2010-ben Haitira repült, Port Au Prince városába, amit gyakorlatilag teljesen elpusztított egy óriási földrengés. Walker alapított egy katasztrófaelhárító szervezetet, amely alapvető szükségleteket biztosított a hontalanná válóknak. Haláláig aktív csapattagnak számított.
A „mi lett volna, ha” jelenség
Olyan volt, mint Diana hercegné, csak férfiban – ezzel a kissé zavarba ejtő címmel közölt Paul Walkerről cikket az Origo még 2013-ban, nem sokkal a színész halála után. A lap arról készített videóriportot, hogy autós felvonulást tartottak Walker tiszteletére a magyar rajongói, és több százan gyűltek össze, hogy Dunakesziről bevonuljanak Budapestre a tuningolt négykerekűekkel, nagy gázfröccsök, fékcsikorgatások kíséretében.
Ez is mutatja, mivé alakult az évek során a Paul Walker-kultusz, mely leginkább a szóban forgó filmekben, autószervizekben található filmplakátokon, sok lájkkal bíró Instagram-posztokban, vélt vagy valós igazságtartalommal bíró történetekben él tovább.
James Dean, Kurt Cobain, Heath Ledger – hosszan folytatható azoknak a művészeknek a listája, akik idejekorán hagyták hátra Hollywoodot, a film- vagy zeneipart. Jellemzően hagytak az utókorra olyat, ami miatt hajlamosak halálukban is lenyűgözni bennünket. Nick Barratt brit társadalomtörténész ezzel évekkel korábban foglalkozott, szerinte a tragikus halál sok esetben tovább mélyíti a rajongó és az elhunyt sztár kapcsolatát.
Sokan közülük fiatalon haltak meg, még mielőtt hírnevüket beszennyezte volna például egy kudarc. Megfagytak az időben, örökségüket a haláluk határozta meg. Sokan közülük tragikus körülmények között vagy rejtélyekbe burkolózva távoztak, ami elősegíti a kultusz követését.
Példának hozza a már említett Deant, aki 1955-ben autóbalesetben halt meg, épp úgy egy Porschét vezetve, mint Walker: „Valójában azok, akik fiatalon halnak meg, mint például James Dean, nagyobb valószínűséggel kerülnek ikonikus státuszba.” Ugyanakkor Dean és Walker között kevés a hasonlóság: míg előbbi mindössze három nagyobb filmben szerepelt, addig Walker pályája ennél szerteágazóbb volt. Ám tagadhatatlan, hogy mindkettejük halála azt bizonyítja: vannak hollywoodi sztárok, akik fényesen ragyognak éltükben és gyorsan eltűnhetnek, miközben az utókornak, a rajongóbázisnak kevés filmet hagynak hátra.
Walker az autós filmekkel 54 millió dollár keresett, persze egy színész munkájának pénzben kifejezett értéke nyilvánvalóan nem az egyetlen mértékegység a sikerében. Nettó vagyona 25 millió dollár volt a halálakor, minden pénzt a lánya örökölt, aki létrehozta a Paul Walker Alapítványt, mely azóta is rászorulókon segít a világ számos pontján, pont úgy, ahogyan azt a színész is tette életében:
Véges ideig vagyunk a Földön. A sikereimet valami jobbra és nagyobbra szeretném használni, ugyanis a filmek nem elegendők az emlékekhez.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
