Decis üvegből billegeti tenyerébe a fognyi aranyrögöket: úgy két-három deka a kincs, kábé harminc végiglapátolt munkanap termése; amihez két teljes év kellett, hiszen aranyat mosni csak szép időben, áradás után, már alacsony vízállásnál, a friss hordalékot szelektálva érdemes.
Gönyűn járunk, Szabó Jánosnál, aki, ha majd leadja, nagyjából félmillió forintot kap a kezében tartott nemesfémért – a pénzből épp kikerekedik az elautózott és elaggregátorozott üzemanyag ára. Szóval nullszaldós hobbi ez, nem megélhetés.
Ma is születik rög: az utóbbi pár alkalommal átmosott Duna-sóder eszenciája, úgy másfél liternyi iszap plasztikvödörben vár a megnemesülésre; biztosan tartalmaz aranyat, de hogy mennyit, az csak most derül ki.
Szabó János felállítja a kismosót: enyhén lejtő plexilapra bordázott gumiszőnyeget terít, amire akkumulátorral hajtott szivattyú kilyuggatott vascsövén át vizet pumpál, majd a sugarak alá evőkanállal az imént leírt szuperiszapot terít. A kisebb fajsúlyú összetevők legörögnek, a fém viszont fennakad az árkokban. Negyedóra alatt kiürül a vödör, a gumiszőnyegen sárga csíkok párhuzamosai csillognak.
A szemcséket edénybe öblíti, felületüket löttyintésnyi sósavval tisztítja, majd higanyt önt a matériára. A higany magába fogadja az aranyat – ez már amalgám.
Szabó János a balkeze mutató- és hüvelykujjával karikát formáz, sűrű szövésű vásznat terít rá, belecsorgatja az amalgámot, majd összefogja a kis zsákot, s kicsavarja belőle a higanyt. Mindezt puszta kézzel, ugyanis Szabó János nem fél a higanytól. „Novicsokba nem nyúlnék, de a higany más, szegénynek az indokoltnál sokkal rosszabb a híre. Enni nem szabad belőle, de a bőrön nem hatol át.”
Míg higanytalanít, egyebek mellett arról mesél a mester, hogy az iparban higany helyett ciánnal veszik ki az aranyat, „na, az rizikósabb, noha a cián nemcsak veszélyforrás lehet, hanem megoldás is, kérdés, mi a cél”.
Mire a bölcselet végére érünk, a vászonban ezüstszín, harmadrészt aranyat tartalmazó golyó marad, melynek útja a sufniban felállított égetőbe vezet.
Az égető lelke egy kiszuperált kenyérpirítóból nyert, műanyag dobozba zárt fűtőszál, „cekasz”, mely elaggott palacsintasütőből kivágott teflonozott lapocskát melegít – ennek közepére kerül a golyó. A komplett elektromos szett vizestálban áll, ami ugyan vet föl érintésvédelmi kérdéseket, de ez itt magánsufni, munkavédelmis be nem teheti a lábát, meg amúgy is akad fontosabb szempont a biztonságnál, mégpedig az, hogy higanygőz ne kerüljön a légtérbe s onnan emberi tüdőbe – e veszély hatástalanításában kap szerepet a víz, valamint egy ötliteres befőttesüveg, mely a készségre helyezve légmentesen zárt búrát emel a rendszer fölé.
Minden a helyén, Szabó János aksira csatlakoztatja a cekaszban végződő drótokat, hevítés indul, a higany párolog, lecsapódik az üvegen, ahonnét majd könnyedén visszanyerhető, és a lényeg: a teflonkán lassan aranyosra vált az addig ezüstös anyag.
Amit eztán bóraxfürdőbe merít Szabó János, „folyósít, csökkenti a fém olvadáspontját”, majd egy erre a célra rendszeresített farönk közepére helyezi a golyót, rá maroknyi faszenet tesz, a halomra bal kezébe vett, kempinggázzal táplált fúvókát irányít; gyönyörűen be is lobban a faszén, pláne, hogy Szabó János jobbjában egy másik fúvóka, ami sűrített levegővel katalizálja a folyamatot.
Szépen kiég minden, mi nem arany, s marad az elszenesedett évgyűrűk ölelte izzó kincs, egy fénylő mag, vagonnyi sóder lelke.
Szép.
Nézi Szabó János, nézi, fújja is, venné kezébe mielőbb.
Szabó János 1948. december huszadikán született Dunapatajon. „Ott is nőttem fel. Illetve ott maradtam ekkora.”
Valóban nem szálfa-magos, de amúgy jó markos gyerek, hetvenöt évesen is nyugalmi pulzussal emelgeti a lapátot.
Elnyűhetetlen aranyember, azt mondja: „Vasból vagyok. Nekem csak akkor fáj valamim, ha mellé ütök a szögnek.”
Hajós apa fia. „Anyám kilenc gyereket szült neki, én vagyok a nyolcadik, de a hetedik és a kilencedik holtan jött a világra, cserébe bennem az első pillanattól örömüket lelték, mert mindig is pont úgy néztem ki, mint az öregem az adott életkorában.”
Szabó János érdeklődő kölök volt, sokat olvasott, pár évig még hegedült is, „de sajnos senki nem támasztott komoly elvárást velem szemben, így elmaradt a kitörés”. Általános után angyalföldi szakmunkásképzőbe került, onnan lakatosként szabadult 1963-ban. Berántották katonának, többet tartózkodott fogdán, mint szolgálatban. „Mert addigra kialakult ez a svejkes karakterem, rendre kiült a pofámra, mit gondolok a marhaságokról, ott meg csupa marhaság adódott, ezért aztán szerettek lecsukni, pláne, hogy sose hagytam kiegyenlítetlen számlát, ha például a rajparancsnokom felrúgta az ágyamat, én is felrúgtam az övét, és már vittek is, de megtörniük nem sikerült.”
Leszerelés után apai mintára dunai matróznak állt. Ami csak Verne kalandregényeiben romantikus szakma, a szocvalóságban segédmunkát jelentett hajón, lapátolást, ki- és berakodást.
A Mahartnál kezdett, onnan a vízügyhöz sodródott, aztán a Folyamszabályozó és Kavicskotró Vállalathoz kormányozta át magát, s lett hajóvezető egy kikötői rendezőhajón.
Huszonhárom éves független férfi volt ekkor.
„Az én életem úgy alakult, hogy előbb házasodtam, mint nősültem. Jelentkeztem a kavicskotró lakásépítési programjára, kitöltöttem az űrlapot, és abba a rubrikába, hogy hány gyereket vállalunk, beírtam, hogy hármat, noha még menyasszonyom se volt, de azt szerencsére nem kérdezték, házas vagyok-e. Aztán, mire rájöttek, hogy feleségem egy darab sincsen, elkészült a lakás, és kínos lett volna mindenkinek, ha kiderül a hiba. Alighanem én lehettem az egyetlen agglegény a csepeli lakótelepen, de kellett némi szélhámoskodás, hogy egyről a kettőre jusson az ember.”
Öt év telt el, mire asszony került a másfélszoba összkomfortba. „Addigra anyagilag is egyenesbe jöttem. Kaptam a munkabéremet, plusz havonta háromszor uszályt kísértem Regensburgba, hoztam ezt-azt. Plusz búvárkodtam, elvállaltam mindent a víz alatti kábeltelepítéstől a kúttisztításon át a negyvenkét Celsius fokos merülésig, csak fizessék meg. És meg is fizették. Mindennapos volt a baleset, Hévízen két kollégám hőgutát kapott, odaveszett, másra iszap omlott, egyszer engem is derékig betemetett a fosóhomok a Duna mélyén, de nem estem pánikba, szépen kiástam magam, túléltem.”
Feleség egy kolléganőből lett. „Irodista. Statisztikus. Arra tartották, hogy olyan éves tervet készítsen, amit utólag ügyesen hamisíthatnak a főnökök.”
A házasságot tragédiák kísérték. „Kétszer is terhes lett az asszony, de mindkétszer méhen kívül. Ami rettentően megviselte, hiába magyaráztam neki, hogy fájdalmat pátyolgatni marhaság, még rám is megharagudott. Női szemmel nézve amúgy sem számítok főnyereménynek, nem olyan a habitusom, hogy azt csinálom, amit mond a nő, inkább szeretem én kitalálni, mit tegyünk közösen.”
A nyolcvanas évek közepén azt találta ki Szabó János, hogy Gönyűre költözik kecskét tenyészteni, sajtot készíteni. „Egyre több kifogásom támadt az embertömeg ellen, rájöttem, nem való nekem a nagyváros. Különösen zavart, hogy az engem körülvevők, az én rétegem, a munkások nem akarnak fejlődni. Én viszont fejlődni vágytam. Csakhogy az asszony nem kívánt parasztnak állni, otthagyni a statisztikusi állását. Mondtam, felőlem maradhat, de a lakás az enyém, eladom, a pénz pedig az utolsó fillérig kell az új élethez. Gondolkodott kicsit, s mégis jött. Lényegében érvényre juttattam az akaratomat.”
Negyvenévesen kezdtek bele az új életbe.
A kecskézés tíz évig tartott – nem vált be. „Dolgoztunk rengeteget, de ezer értelmetlen szabálynak kellett megfelelni, mindent csempézni, mindent fertőtleníteni, pedig a sterilitásnál borzalmasabb nem tehető az ember ellen, hát még a sajt ellen. Megelégeltem.”
Levágta János a kecskéket.
Aztán másfél évtized házasság után a felesége is elköszönt tőle. „Nem állítom, hogy hú, de milyen jólesett az elválás, ráadásul azt se tudom, él-e, hal-e. Azóta se költöztem össze senkivel, megelégszem rövidebb kapcsolatokkal, legalább senki nem szól bele a dolgaimba. Amikor kérdik, hány gyerekem, hány unokám van, azt szoktam felelni, hogy hivatalosan egy se, de mióta világ a világ, a férfi járja az útját, és néhol nemcsak a lába nyomát hagyja ott.”
Térjünk vissza az aranyhoz, már csak azért is, mert a Gönyűre költözésről nem csupán a városiszony és a kecskék tehettek, hanem a mosás is.
Szabó János aranyozása még Pesten kezdődött. „Munka közben fényes szemcséket vettem észre a sóderben. Olvastam, hogy korábban mostak aranyat a Dunából, gondoltam, jé, én is rátaláltam egy lelőhelyre. Felkerestem N. László Endrét, akinek könyve jelent meg a témában, ő felvilágosított, hogy nem aranyat láttam, viszont értékelve a lelkesedésemet, beavatott a szakma alapjaiba.”
A beavatásnak negyvenhárom éve, azóta rendületlenül mos Szabó János; annak idején azért esett a választása Gönyűre, „mert ott jó a part”. Legalábbis egyelőre. Sajnos nem az idők végezetéig görgeti majd az aranyat a német hegyek telérjeiből idáig és még tovább a Duna, ugyanis az 1930-as évektől épült duzzasztóművek gátjain nem jut át a nemesfémszemcse, hanem lesüllyed a mederbe. Vagyis amit Szabó János kimos, az nem más, mint a száz és ezer éve Gönyű fölött egyszer már lerakott, és az áradások jóvoltából egyre kisebb sűrűségben visszamosódott aranyszemcsék fogyó hada.
János háza (és mindene) olyan, mint az aranymosó-felszerelése: saját kézzel készített.
Kedvencünk a fűtésrásegítés. A ház déli falát duplaablaknyi panel takarja, benne egymásba illeszkedő, „sorba kötött”, feketére mázolt sörösdobozok, úgy háromszáz darab. A bennük lévő, a napfény által felmelegített levegőt egy PVC-cső átvezeti a fal túlfelire, a konyhába, ahonnét egy másik ventilátoros nyílás kitolja azt. „Annyira kiváló a hatásfoka, hogy februárban én már nem rakok fát a kályhára, saját napkollektorral temperálok.”
A rendszer közel húsz éve működik, karbantartani még nem kellett, de a biztonság kedvéért a fészerben zsákszám áll az alkatrész: üres sörösdobozok.
Itt még a humuszt is Szabó János készíti. A mosogató alatt vödör föld, benne nemes konyhai hulladékkal, krumplihéjjal, zöldségmaradékkal etetett giliszták, akik havi több kiló humuszt termelnek, „tízszer jobb, mint a marhatrágya”.
Ideje ráfordulnunk Szabó János életfilozófiájára, s kínálja magát, hogy ezt a vödörben nyüzsgő mikrouniverzum fölött tegyük, hiszen épp arról filozofál a mester, hogy a giliszták sorsa rajta áll, ő ád nékik táplálékot, ő helyezi rájuk s veszi le róluk a fedőt, „végső soron én vagyok számukra az isten”.
Na de mivel ideális a vízállás, kibontani az ars poeticát legurulunk a partra, s ha már legurulunk, mosunk is, hiszen Szabó János, bár beszélni szeret, sőt, tud is, tett nélkül kevés neki a szó. „Úgy vagyok kódolva, hogy valamimnek mindig mozogni kell rajtam. Egyéves korom óta szaladok, sose gyaloglom, világéletemben a lendületes elfoglaltságok híve voltam, ha valamit nem fogadok el, az a lassúság és a tétlenség.”
A Dunánál nyílik a csomagtartó, öt perc alatt munkakész a nagy mosópad. A szisztéma ugyanaz, mint a fenti kismosón, csak itt a betáp nem evőkanállal terített finom iszap, hanem lapáttal adagolt sóder, a vizet pedig nem aksival, hanem benzines aggregátorral hajtott szivattyú szolgáltatja.
Berreg a motor, zubog a víz, eteti Szabó János a készséget, és mesél.
Először is arról, hogy maga az arany igazából nem érdekli. „Érzelmileg nem kapcsolódom hozzá, nélküle is teljes az életem, a jegygyűrűmön kívül ékszert nem hordtam. Mosnék akár mást, ha arra mutatkozna igény.”
A pénz se érdekli, sose spórolt, felélte, elmulatta, amit keresett. „Amikor jól ment, javasolták, tegyem bankba a fölösleget, biztosítsak magamnak boldog öregkort, na de én mindig a mostnak akartam, akarok örülni. Ilyennek teremtődtem, és az ember éljen úgy, ahogy a természete diktálja, mert visszaüt ám, ha okoskodásból megerőszakolod az ösztöneidet. Most is boldog vagyok, és Lao-Ce könyvének, a Tao te kingnek hiszek: az elégedett ember a leggazdagabb. Én nem aranyásó vagyok, hanem aranymosó: bármennyit mostam is, annyi sose jött össze, hogy elássam.”
A lassan fél évszázad aranymosás alatt egyetlen év akadt, amikor az élményen túl forintprofitot is fialt a hobbi: a 2013-as nagy árvíz annyi aranyport dobott ki Gönyű környékén, hogy a szezon után János megvalósíthatta régi álmát, befizetett egy egyiptomi társasútra. „Imádom az összes mitológiát, az egyiptomi a kedvencem, amit lehetett, elolvastam róla, szívem csücske a XVIII. dinasztia, azon belül is III. Amenhotep fáraó.”
Miért pont Egyiptom?
„Tán mert az egyiptomiak szerint az arany a Nap könnye.”
És miért pont III. Amenhotep?
„Mert az uralkodása idején virágzott a birodalom, és ő az, aki megágyazott az egyistenhitnek.”
Hiszi Istent Szabó János?
„Nem. Előbb volt az ember, csak aztán lett az Isten, hiszen Isten nem más, mint az emberi elme teremtménye, akit azért találtunk ki magunknak, hogy megmagyarázzuk a minket körülvevő megmagyarázhatatlan világot.”
Szabó János az emberben hisz.
„De persze nem az egyes emberekben. Pláne nem minden egyes emberben. Az emberek között is sok sódert meg kell mozgatni, mire aranyszemcsére akadni.”
A lélekben is hisz Szabó János.
„Kell legyen lélek, különben nem létezne lelkiismeret-furdalás, márpedig az nekem is szokott lenni. De tán nem is a lélek a pontos kifejezés, hanem a szellem. Tapasztalom a jelenlétét. Állandóan műszaki problémákon jár az agyam, gyakran hetekig nem találom a megoldást, aztán egyszer csak isteni szikra, és megvilágosodom. Ami nem az én szellemi teljesítményem, hanem kapom valahonnét a választ.”
És még a Földben is hisz Szabó János.
„Pontosabban a Földanyában, görög nevén Gaiában, vagyis a bolygónkban, aki épp úgy élőlény, mint egy ember: sanyargathatod, mérgezheted a szervezetedet, tolerálja egy darabig, lefogysz, meghízol, kihullik a hajad, daganatod nő, eldugul a szíved, de azért megmaradsz, ám egyszer csak vége. Földanyával is így megy ez, sanyargatjuk, mérgezzük, egyelőre bírja, de már jelez, hogy abba kéne hagyni az őrült viselkedést. Kár lenne érte, mert bárki is teremtette ezt a mi élőhelyünket, bitang jól sikerült a mutatvány.”
Szabó János mérge a cigaretta volt. Évtizedeken át szívta, de aztán egyik napról a másikra letette – a pálfordulás visszafordíthatatlanságát meszelt konyhafalra rajszögezett légypiszkos papír hirdeti: „A normális ember nem dohányzik, a többinek meg tilos!!”
Így is sokba volt a szenvedély. Először daganatot találtak a veséjén, műtötték, felépült. „Aztán meg váratlanul elvágódtam a fürdőszobában, és órák múlva, vérző fejjel ébredtem. Egy hétre rá mentem orvoshoz, azt mondta, jókora infarktus, az ilyenbe elpatkolni szokás. De én azt is megúsztam. Ezek után marad az örök élet. Rosszabb esetben a végelgyengülés.”
Szabó János sarkos fickó: megszállottan lelkesedik, olykor rettentő sokáig, aztán padlófék. Egykor a keresztrejtvény volt a mindene, egy jó sudokuért a világvégi standig elzarándokolt, álmában számsorokon pörgött, megfejtésekre riadt, aztán megijedt, hogy belebolondul a játékba, s szempillantás alatt szakított a szenvedélyével. Azóta se egy vízszintes, se egy függőleges.
Most az aranymosás mozgatja, de ez más, ezt kézben tartja: tényleg csak olyankor mos, amikor lehet.
„Amikor meg nem lehet, a százhatvanháromezer forintos nyugdíjamból elvagyok, mint a befőtt, még szalicil se kell hozzá a fejemre. Ha jutalmazni akarom magam, elnyalok egy kiskanálnyi mézet, az a gyöngém. Plusz van egy lugasom, ami megtermi a grappának való szőlőt, csináltam hozzá jó kis főzőt; ami kicsöpög, egy részét elajándékozom, a maradékot megiszogatom, olvasgatok, tanulok, rákaptam a filozófiára, Nietzsche a kedvencem, bírom az öregben, hogy törekszik a jó felé. Én azzal törekszem, hogy simogatom a macskát, igaz, nem az enyém, de ő azt gondolja, hogy igen, tán azért, mert etetem, és az ő részéről van is némi igazság ebben a bölcselettudományos gondolatmenetben. Szóval jól telik az idő. Ha véletlenül mégis meg találnék halni, szívem szerint a saját gilisztáimmal etetném fel a korpuszomat, már csak azt kéne megszervezni, hogy valaki apránként beleporciózzon a vödörbe.”
Összepakol Szabó János. A parton embernyi, csillogó kavicspiramis és gránitpor festette, erek szabdalta iszapdomb. „Az első áradás eltünteti az egészet. Nyomom se marad.”
