Már a gondolattól is öregnek érzem magam, de az első Diablo még 1997-ben látott napvilágot, akkor még csak PC-re (egy évvel később PlayStationre és Macre), és fiatal középiskolásként teljesen elvarázsolt a műfajteremtő játék – még úgy is, hogy akkor még fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Csak mentem a karakteremmel egyre mélyebbre a föld alá, amíg végül szembe nem kerültem magával az ördöggel. A folyamatos kaszabolás, gyűjtögetés, a karakter fejlesztése igazi kikapcsolódás volt, amin még az sem rontott, hogy olyan kalózverziót nyüstöltem, ami a fő ellenfél legyőzését követően azonnal „visszateleportált” az utolsó automatikus mentési pontra.
Ma már hihetetlen, de a folytatás mindössze három év után a boltokba került, és a Diablo II-t már megtiszteltem azzal, hogy beszereztem az eredeti kiadást – a közel A4-es méretű, kartondobozos kivitelt, amit aztán évekig őrizgettem. Ahogy az első résznél, itt is teljesen rácsavarodtam a feladatok teljesítésére, annyira, hogy még a vidéki disznóvágás közepette is folyton visszalógtam a szobámba, hogy újabb húsz perceket tölthessek a játékkal. A második rész már igazi videójátékos esemény volt az életemben, a barátaim mind játszottak vele, és órákat tudtunk beszélgetni a karaktereinkről, a különleges képességeikről és a történet során megszerzett felszerelésekről.
és bár a megjelenéskor kipróbáltam a PC-s verziót, magát a történetet csak akkor fejeztem be, mikor 2014 nyarán PlayStation 4-re is megjelent a Reaper of Souls kiegészítőt is tartalmazó „teljes” változat. A végigjátszás apropóját pedig ekkor már az adta, hogy konzolon elérhetővé vált egy olyan kooperatív mód, ahol ketten egy kanapén ülve lehetett játszani, így egy barátommal ezt a lehetőséget választva szálltunk szembe a pokol újabb seregeivel.
Innen számolva ismét majdnem egy évtizednek kellett eltelnie, mire befutott az újabb rész, és ezúttal már fel sem merült, hogy ne társaságban vágnék neki az újabb fejezetnek. Az egyetlen változás az volt, hogy ezúttal nem voltunk platformhoz kötve: én egy Xbox Series X verziót kaptam tesztelésre, a poklok poklát viszont olyan barátokkal jártam be, akik PC-re vagy PlayStation 5-re szerezték be a Diablo IV-et. A játék egyik legnagyobb erénye éppen ez, hogy tökéletesen, mondhatni észrevétlenül működik a cross platform támogatás, a közös kalandozáshoz ezúttal már tényleg nem kell más, csak az, hogy minden fél rendelkezzen a játék valamelyik verziójával.
De jó lett?
Ha az alapokat nézzük, radikális változás nem nagyon történt: a fiktív Sanctuary világát ismét a gonosz fenyegeti, ezúttal Lilith, a démon képében (ő mostanában nagyon népszerű), és egy ismeretlen hősön (a játékoson) múlik, hogy ezúttal eljön-e a kárhozat. Kezdésnek öt, homlokegyenest eltérő megközelítésű kaszt (barbár, varázsló, druida, rogue és nekromanta) közül választhatunk, majd a választott hős testreszabását követően megnyílik előttünk a játék gyönyörűen kidolgozott, de kellően sötét világa, ahol a történet fő szála mellett mellékküldetések, kazamaták, felszabadítanó erődök, teljesen véletlenszerűen felbukkanó események és kifejezetten erős, sztorin kívüli ellenfelek (world boss) sokasága várja, hogy foglalkozzunk velük.
Minden megoldott feladat, minden másvilágra küldött lény, minden felfedezett helyszín után tapasztalati pont jár, ezek szükségesek a szintlépéshez, amikor kapunk egy pontot, amit elkölthetünk az elképesztően sokrétű opcióval kecsegtető képességfán. Emellé jön még a loot, tehát a karakterre aggatható felszerelések sokasága, ahol ismét számít a ritkaság, visszatérnek a foglalatba illeszthető drágakövek, sőt, a pályaszerte begyűjtött vagy a megunt cuccokból lebontott alapanyagoknak hála az egyes eszközök akár több szinten át fejleszthetők is.
Bár az alap játékmenet most is elég monoton (megyünk, és mindent leverünk, ami szembe jön), de a rengeteg tennivaló, a karakterfejlesztés mélysége, a gyűjtögetés, a kellően változatos környezet, a kevésbé filmszerű, de remek szinkronnal megtámogatott átvezetők, illetve maga a történet a repetitív küzdelmek ellenére is a képernyő elé szögezik a játékost.
Az élményt ráadásul emeli, hogy nem vagyunk egyedül: a Diablo IV olyan, mint egy MMORPG, tehát a főbb helyszínek rendre tele vannak a többi játékossal, de a vadonban is folyamatosan összefuthatunk másokkal, akik segíthetnek nekünk egy-egy küzdelemben, vagy mi is csatlakozhatunk hozzájuk egy könnyedebb kaszabolás erejéig. A legjobban persze akkor járunk, ha már eleve barátokkal/ismerősökkel vágunk neki a játéknak, és nem csak azért, mert a karakterek ilyenkor nagyszerűen kiegészíthetik egymást, és így könnyebb érvényesülni, de esetemben a játék nyüstölése igazi társas élménnyé vált, hiszen a küldetések teljesítése közben rendre meg tudtuk beszélni nem csupán a játék, de úgy általában az élet ügyes-bajos dolgait.
A karakterosztályok egész jól lettek optimalizálva, és tényleg eltérő játékstílust eredményeznek, érzésem szerint egyedül az általam preferált nekromanta ment egy kissé félre, hiszen a megidézhető lények egy idő után fabatkát sem érnek, és csak akkor lehetünk eredményesek, ha teljesen átgondoljuk a képességeinket. Szerencsére az elköltött pontok némi pénz fejében bármikor visszavonhatók és újra eloszthatók, így sosincs igazi tragédia, de ha fel kellene hozni valamilyen negatívumot a játékkal szemben, akkor az mindenképpen a fejlődési rendszert illeti.
Oktatómód szinte egyáltalán nincs hozzá, a lehetőségek tárháza már-már átláthatatlanul széles, és aki nem merül el benne, az könnyen azon kaphatja magát, hogy hiába kínlódik a nehezebb részeken. Még szerencse, hogy a megfelelő buildek kialakításában már segít az internet, és néhány Google-kereséssel még a legszerencsétlenebb karakterből is ütőképes hős varázsolható. Mindez persze csak Tier 1 szint felett igaz, tehát, ha valaki kezdőként ugrik a játéknak, annak érdemes a legkönnyebb fokozaton kezdeni, aztán némi tapasztalat birtokában feljebb váltani.
Sosem lesz vége
A történet akár 20 óra alatt is teljesíthető, de a Diablo-veteránok tudják, hogy az igazi élet a sztori – első – befejezése után kezdődik. Az úgynevezett „endgame” a Diablo IV-ben kifejezetten erős, hiszen az alapból elérhető Tier 2 fokozat mellé megnyílik a sokkal nagyobb kihívást biztosító Tier 3, az 50. szintre jutva feloldódik a Paragon képességfa, aztán ott a maximális 100. szint elérése, majd az igazán kemény harcosok belevághatnak a Tier 4 fokozatba is. Emellé pedig még adottak a PVP-zónák is, ahol a játékosok nem csak a szörnyekkel, de egymással is bajuszt akaszthatnak – ezen a területeken ráadásul halálkor elveszthető nyersanyag gyűjthető, szóval a megszerzett javakkal ki is kell jutni, hogy aztán még tovább fejleszthető legyen velük a felszerelés.
És ez még nem minden, hiszen a fejlesztők már dolgoznak az új szórakozást biztosító season tartalmakon, és már azt is tudjuk, hogy az Activision Blizzard legalább két nagy kiegészítőt tervez a játék mellé. Szóval az új Diablo is olyan, mint az elődei: nem csupán hónapokig, de akár évekig el lehet lenni vele – akár egyedül, akár a barátokkal karöltve –, szóval sok más játékhoz viszonyítva a 26 ezres árért cserébe itt tényleg az átlagnál sokkal több tartalmat kapunk.
Lehet, annyit, hogy kibírjuk a következő egy évtizedet az ötödik rész érkezéséig – mert az évek ugyan telnek, de a jelek szerint a Diablo és az általa adott élmény örök. Éppen ezért, ha tetszett bármelyik korábbi rész, akkor érdemes a negyediknek is nekifutni, ellenkező esetben pedig messzire kerülni kell, mert a lényeg az 1997-es első rész óta változatlan.
