Amikor nagy bajban vagyunk, legtöbben nem vesszük kezünkbe a kamerát. Nem rögzítjük a fájdalmat, a szenvedést, a félelem keltette iszonyatot az arcon, hogy a szélsőséges eseteket ne is említsük. Az élet sötétebbik oldalát nem szívesen nézzük. Ha mégis elénk tárul, elfordítjuk a fejünk, lesütjük a szemünk. Ha nem látjuk, akkor nincs. A lelki nyugalmunkat ne zavarják meg! Épp elég problémánk van. A problémáinkat ne tetézzük. Egyébként is félünk az olyan felvételektől, amelyeken a „csúnya”, a rút, a rettenet, az elborzasztó a meghatározó vizuális elem.
Vannak viszont olyan állami szervek és intézmények, melyeknek működési rendjében elfogadott és megszokott bizonyos események rögzítése. Többnyire nyomasztó és szomorú világokba nyerhetünk ilyenkor bepillantást. Hivatásos fotósok lépnek a színre, mondjuk egy olyan bátor és elhivatott ember, mint Urbán Tamás, akik munkájuk részeként rögzítik az emberi drámát, tragédiát. Amennyiben a fotós a kamerának kiszolgáltatott lények drámáját-tragédiáját nem esztétizálja, akkor a néző és a nézett között létrejöhet egy különös belátói tér a conditio humanáról. Ha a felvétel készítője nem él vissza a helyzetével, akkor az emberi nyomorúság pillanatfelvételeinek végigkövetése alatt fontos lelki és érzelmi folyamatok játszódhatnak le bennünk.
Az alábbiakban sorsokat, élethelyzeteket, áldozatokat, kiszolgálókat és kiszolgáltatottakat láthatunk az elmúlt évszázad magyar történéseiből. Sorsokat, melyek akár a mi sorsunk is lehetett volna.
A filozofikus megközelítésen túl, mégis, mi közünk nekünk mindehhez? Egyrészt az, hogy a múlt század magyar történelme ma is elevenen kitapintható mindennapi életünkben.
Másrészt meg az, hogy mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk. Ha másképp nem, akkor a történelem kiszolgáltatottjaiként élünk. Tőlünk függetlenül döntenek rólunk. Küldenek háborúba, a frontra.
Ha szerencsések vagyunk, bajtársaink kísérnek utolsó utunkra.
Rá vajon milyen élet várt a későbbiekben?
A kiszolgáltatottság sokak számára a háború befejeztével sem szűnt meg. Nem csak a puszták népének világa ez. Az ország egy jelentős része élt így.
Éhesek voltak, de pénzük nem volt. Megtalálták a módját, hogy hozzájussanak egy kis ételhez, italhoz. Arra sem maradt idejük, hogy belefogjanak az evésbe. Kádár „nagy amnesztiájának” évében a törvény lecsapott rájuk. A hatalom csírájában akarta elfojtani a törvénytelenséget. Bűnözőknek nézték őket. Hát azok is lesznek.
A kisebbik nem hagyta abba. Azt gondolta, a következő alkalommal ügyesebb lesz. Nem lett az. Újra és újra elkapták. Oda került, ahol a törvény emberei szerint meg fog javulni. A híres nevelőintézetben járta az iskoláit. Düh van benne és agresszió. Egyedül ezt ismeri. Csak a testi erejére számíthat. Majd tökéletesíti a módszereit. A megfigyeltek és besúgók társadalma sohasem fogja megérteni, hogy mit miért csinál.
Mindenesetre van fedél a feje fölött. És van társasága. Tőlük majd megtanulja az erőszakot. Egyedül abban fog hinni.
Nem olyan régen több százezren éltek hasonló körülmények között. Aztán a jobb élet reményében néhányuk felment a fővárosba. Ha nem találták meg a számításaikat, pillanatok alatt utcára kerültek.
A kiszolgáltatottság újabb fejezeténél tartunk. Egy elnyomó rendszer békésnek tűnő, de valójában egyik legaljasabb technikája: ahol, és amikor csak lehetett, a rendőrállam félelmet keltett. A játékot is bármikor félbeszakíthatták.
Mások képtelenek voltak akarni egy jobb életet. A Magyarok Nagyasszonya Bazilika közvetlen szomszédsága sem segített. Szívós munkával bűnözőkké építették magukat egy kisszerű, pitiáner társadalomban, ahol szinte mindenki hazudott. Hidegen hagyja őket a szent hely szelleme. Szent hely? Igen. A börtön épülete 1858-ig a Pálos rend kolostora volt. Számukra a társadalmon kívüliség és a bűn lett a szent. Arctalanok. Feltehetőleg azt sem tudják, hogy az 1956-os forradalom után elsősorban politikai elítélteket zártak be ide. A hely évszázadok óta látogatott kegyhely. Ezúttal nem a fájdalmas Szűzanya-búcsúra indulnak. Ha kiszabadulnak, így vagy úgy elégtételt fognak venni a rajtuk esett valós vagy vélt sérelmeiken.
Maradt benne annyi bátorság, hogy leszámoljon a helyzettel. Addig ivott, amíg nem tudott magáról. Még utána is ivott. Töltötte magába a szeszt. Az öntudatlanságig akarta leinni magát. Leitta. Csak így volt elviselhető az, amiben élt. Szerelmi csalódás? Elhagyták? Megcsalták? Vagy az általános, mindenütt pusztító letargia terítette le?
Vannak, akik nem fordíthatták el a fejüket. Egyeseket csak így menthettek meg.
A jog és törvény embereinek stílusa mindent elárul a rendszer önkényéről. Bármit megtehettek azokkal, akik rászolgáltak a szabadságvesztésre. Felforgatják az otthont, ahol az elvetemültek éltek. Mások kiszolgáltatottságát a végsőkig kiélvezni. Az aljasságban örömet lelni. A fogvatartottak megtanulják a gyűlöletet. Bizonyos afrikai országokban nyilván még brutálisabb volt a helyzet. De mi mindig olyan büszkék voltunk és vagyunk magunkra. A megoldásainkra.
A történelemből átlépünk a saját világunkba. A társadalmi rémálomból a magunk egyszemélyes valóságába. Bekerülünk a külső történésektől nem független személyes létbe. Előbb-utóbb elérkezik a vég. Mi indokolja, hogy mégis odanézzünk? A voájőrködés? Nem. Tanulási folyamat? Talán. Bármikor kerülhetünk hasonló helyzetbe. Képzeljük magunkat a helyébe. Ha már ő vagyunk, akkor a pszichés terhek új relációrendszert hozhatnak létre bennünk. Mindjárt kevésbé leszünk finnyásak. A mindenkori helyzethez igazítani lelki pozícióinkat.
Ők tudják, miből mi lesz. Ünnepi marhafelsál? Hétköznapi marhapörkölt? Az első lépések már megvoltak. De még tart a gyártási folyamat. Mintha még mindig nem szokták volna meg, mit csinálnak. Csak rájuk kell nézni. A tekintetük még őrzi a megelőző órák történéseit. Minden nap ezt csinálják. Ez a kenyérkeresetük. Ahhoz, hogy az állandó megfélemlítettségből lassan ocsúdó magyar ember valami komolyabbat ehessen, nekik ölniük kell. Hát ölnek. Minden halálfélelemmel és halállal terhes. Akiknek kicsit jobban megy, azoknak a szervezetébe néhány nap múlva bekerülnek az állatok sejtjeibe, izmaiba felszívódott legkülönfélébb ingerületek.
Évszázadok óta lenézik őket ebben az országban. Ő rájuk sem hederít. Ha vissza lehetne menni az időben, rávennénk őt arra, hogy nyisson praxist. Kezdje tanítani a honfitársakat a nevetésre. Az örömre. Az életörömre. A röhögés művészetére. Hah. Ez nem is röhögés! Ez a kitörő életszeretet fékezhetetlen manifesztációja. Árulja el már nekünk a technikát. Adja át egy egész országnak az életenergiát.
Az élet nem fekete-fehér. Akkor is voltak csodalények. Okosak, szépek, intelligensek. Feltehetőleg jó családból érkeztek; többre is vihették volna. Ők mégis ezt választották. A föld felett jártak. A halál előtt jártak. A fájdalomban jártak. Naponta többször is alászálltak a mélybe. Ott voltak a legelesettebbek, a legkiszolgáltatottabbak közelében. Ott álltak a szenvedő ember mellett. Rájuk bízott élet. Megmentett élet. Az ő életüket ki menti meg?
Ami soha nem hiányozhatott és hiányozhat bizonyos családok életéből. Az asszony nem is védekezik. Látszik, hogy hozzá van szokva e bánásmódhoz. Ha védekezett volna, még többet kap. Így csak puszta kézzel ütik. Az erős férfi megmutatja, hogy mi hogy van. Nyomatékot ad az igazának. Ebből majd megtanulja az asszony, hogyan kell viselkednie. A hatalom ezt sohasem látta. Nem is fogja.
Az okosabbak hamar rájöttek, mi kell a túléléshez. Nem kell mást csinálni, mint venni és eladni. Egy időben nem lehetett anélkül áthaladni a környéken, hogy legalább öten-hatan ne szólították volna meg az embert. „Van valami eladó?” Persze figyelni kellett a karhatalomra. Ha valamit szabadon csinált a polgár, akkor ezek rögtön megjelentek. Üzérkedünk, üzérkedünk, elvtárs? Nyolcvan forintért vásárolt Szokol rádiót száz forintért továbbadni? És hol a piros Junoszty tévé? Előbb még itt volt. Magának, kérem, nincs is munkahelye. Mit csinál itt? Huszonöt év múlva igazoltató és igazoltatott együtt indul majd Bécsbe Gorenje hűtőládát vásárolni.
Írta: Barnás Ferenc | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/amikor-nem-fenykepezunk
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
