Amikor kijöttem, akkor a nullára jöttem ki. Nulla egzisztencia, nulla élet. Inkább dupla nullára. A lakásomba nem tudok visszamenni, a felhalmozódott közműtartozás miatt elvitte az adósságkezelő. Aztán másfél éve nincs érvényes személyi igazolványom. Olyan, mintha nem is léteznék.
V. István tavaly december 23-án szabadult a börtönből. Vagyis szinte „kidobták”, ahogy ő fogalmaz, mivel szabadulása előtt alig egy hónappal volt először kedvezménytárgyaláson, és csak a távozása előtt néhány nappal tudta meg, hogy mehet haza. Hat év bírósági eljárás után négy és fél évet kapott befolyással való visszaélésért, de végül feles kedvezménnyel, két és fél év után szabadulhatott a nyugállományi honvédezredes. A konkrét bűnéről nem szeretne beszélni.
Ha már egyszer elítélték, mert elkövetett valamit, akkor úgy gondolta, nincs más út, kötelessége bemenni és leülni a büntetést. Fél évig bosszantotta a dolog, mert nem érezte, hogy akkora bűnt követett el, hogy szabadságvesztéssel kellene sújtani. De végül arra jutott, hogy annyi bizodalma van a jogban, ha a bíró így ítélte meg, akkor nincs más hátra.
Három stroke után, megrendült egészséggel vonult be, majd bent is „szerzett még” két stroke-ot pluszban. Kerekesszékes, epilepsziás, pelenkáznia kell magát, sorolja.
Csak szülni nem szülök és cukorbeteg nem vagyok, ez a kettő nincs, az összes többi megvan, úgy nézek ki, mint egy állatorvosi ló, be tudják rajtam mutatni az összes betegséget.
Próbálja viccesen kezelni, de nem egészen őszinte a mosolya. A légzőkészülékre mutat, „az a masina segít, hogy ne hagyjam abba a légzést éjszaka”. Néha megakad a mondanivalójában, „a fejemben ott van, mit akarok mondani, csak a számon nem mindig jön ki”, magyarázkodik. De azért, amikor a börtönemlékekről mesél, nincs gond a fogalmazással, csak jönnek és jönnek a képek egymás után.
Az egészsége miatt 8 hónapig ment a huzavona, hogy egyáltalán börtönbe kerüljön-e, végül be kellett vonulnia. „Nem hagytam, hogy a pelenkázást mást csinálja, ennyi emberi tartásomnak még kell lennie”. Az idősíkok között meglehetősen szabadon ugrál, a hosszú mondatok egyik fele még olykor a börtönévekről szól, majd a régmúltról. A bent elszenvedett „rendszeres fizikai inzultusokról” csak annyit mond, „leütöttek, megvertek, leköptek”.
István a fogvatartása ideje alatt került kapcsolatba a FECSKÉ-vel, azaz a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoporttal. A kapcsolat nem ért véget a szabadulás napján, a mai napig fontos szerepet játszik az életében a csoport. Segítik egymást, ahol csak tudják.
István esetében az intézetben lévő 65 emberből nagyjából 25-en fogyatékkal élők voltak, bottal közlekedők, kerekesszékes, műlábbal járó emberek, mozgáskorlátozottak. És egy mozgáskorlátozott vécé és fürdő. „Ez önmagában megalázó valakinek, aki kénytelen pelenkázni magát. Hát még az, amikor jött a felügyelő, és annyit vágott hozzájuk, hogy »dögök vagytok, dögtemetőbe valók«. Volt köztünk rendőrgyilkos is, de az is ember. Ülje le az életfogytiglant viszonylag emberi körülmények között.”
Normális családi háttérrel egy olyan embernek, aki normálisan ellátja magát, az élet odabenn egy pokol. Nem lehet szavakba önteni, mennyire megalázzák az embert.
Nagy szószátyárnak tartja magát, de erre mégis hiába keresi, nem jönnek elő a szavak. „»Menjen már, guruljon már be«, mondták, miközben ott van egy vak meg egy bottal járó ember az ajtóban, mégsem lökhetem fel őket. Létezik emberség is a világon.”
65 éves elmúlt, úgy érzi, túl sok embert ismert meg, és a börtönben százszorosára nőtt azok száma, akit nem kellett volna megismernie. „Olyanok, akikben megbíztam, aztán megloptak. Aki leütött hátulról, mert nem mentem ki elég gyorsan egy ajtón. Aki hozzám vágott egy vasszéket. Vagy leöntöttek egy cigicsikkekkel teli üveg vízzel. Bent egy dolgot nem szabad tenni, őszintén beszélni. Mert visszaélnek vele. A hit – és a római katolikus börtönlelkész – segített nagyon sokat. Hogy van kihez szólnom, kiönteni a lelkem.”
Kérdezem, kivel volt szoros kapcsolatban a bentléte alatt. „Saját magammal”, vágja rá. Illetve kihasznált minden törvény adta lehetőséget, hogy tartsa a kapcsolatot a külföldön élő gyerekeivel, telefonált, skype-olt, amennyit csak tudott. Elő is kapja a telefonját, hogy mutogasson képeket róluk, „a lányom ballagásán még így néztem ki, itt bottal tartottam magam, bár másik kezével a lányom, de azt nem kell tudni senkinek”.
Bennem is felvetődött odabenn, hogy az élet nincs tovább, nem mondom, hogy nem. Sokat felvetődött. De mindig jött egy hívás, mondjuk a lányomtól.
Hiába próbálja visszatartani, könnyek lepik el az arcát. „Szóval mindig volt valami, ami továbblökött egy ponton. Vagy valaki felbosszantott, az is jó volt, szégyen, nem szégyen, de legalább nemes volt a bosszú.”
Ugrás a jelenbe. Istvánnak másfél éve nincs érvényes személyi igazolványa, végigmutatja az igazolványtartójában lévő összes kártyát, van ott minden, csak az nem, amivel igazolni tudná magát. „Elvileg én nem vagyok én.” A kórházat nem hagyhatja el, úgyhogy az okmányiroda sem opció, hozzá viszont nem jönnek ki.
Pedig szüksége volna a plasztikkártyára, hogy például megkaphassa a nyugdíját, a fogyatékossági támogatását, tudjon nyitni egy bankszámlát. Bentléte alatt a volt felesége megvált az összes személyes holmijától, így a rajta lévő ruhákat mind különböző szeretetszolgálatoktól kapta.
Úgy tudta, hogy mire kijön, elintézik, melyik szociális intézménybe mehet majd, ám amikor tényleg a szabadulásra került sor, sehol nem tudott róla senki semmit. „Kijöttem a semmire”. Ekkor kapott egy epilepsziás rohamot, bekerült a neurológiára, ahol megállapították, hogy nem tehető ki az intézményből – aminek, kérte, ne írjuk le a nevét.
Ha minden jól megy, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ápolási otthonába mehet majd innen, azaz már mehetett is volna, ám a főorvos egyelőre nem engedte el. A kórházban szinte mindenki tudja, hogy börtönből jött, nem is tagadja senki előtt. A nővérek 80 százaléka pozitívan áll hozzá, 20 százalék sandán néz, „de az ujjunk se egyforma”, teszi hozzá vállrándítva. Erről eszébe jut, hogy egyébként a barátai 99 százaléka „ma már nem ismeri meg”. Még Facebookon sem.
A börtönben töltött idő miatt itt is fél kimenni a folyosóra, fél az emberek reakciójától – és a sajátjától is. Hogy rájön az a „kekec” viselkedés, amit bent magára vett, úgy volt vele, hogy a legjobb védekezés a támadás. „Odabenn nagy Dózsa György hírében álltam.” Sündisznótüskéket növesztett, mikor bevonult, próbált minél távolabb tartani magától mindenkit, hogy elkerülje a sérelmeket.
Felvett védőpajzs van rajtam, lovagi páncél, de az is csak egy páncél. Attól még ugyanúgy szenvedek, mint bárki más.
Sok mindent megbánt, elsőként azt, hogy leszerelt, majd vállalkozásba kezdett. „Azt hittem, jól csinálom, és igazából jól is csináltam. Csak sok hibám van, de nem mindig láttam őket, és amikor nem látjuk a saját hibáinkat, akkor követjük el a legtöbbet. Mert nincs behúzva a kézifék. De emelt fővel mentem be a börtönbe. Félni féltem. Aztán lementem a béka feneke alá, és még most is ott vagyok.”
Aztán bánja azt is, hogy a húszéves fia utolsó éveiben nem volt jelen, pedig szükség lett volna rá, hogy ott legyen. „Meghalt az ikertestvére, úgyhogy dupla annyi dolog meg lett neki engedve, mint egy gyereknek. És olyan, mint én, csak fiatalabb kiadásban.” A gyerekei egy pillanatra sem hagyják magára, „egy napig nem jelentkezem, már idegbajt kapnak”. Egyszer volt egy epilepsziás rohama, nem érték el, a lánya pedig már a kórházat hívta Németországból aggodalmában.
December 23-án kerültem be a kórházba. Ha a gyerekek nem lettek volna velem az ünnepek alatt telefonon, Facebookon, már rég felakasztottam volna magam. Végigbeszélgettük az ünnepeket.
Hosszú távú tervei már nem igazán vannak, kicsit utánaszámol – még nagyjából tíz évre tervez. Annyit biztosan tud, hogy szeretné kihasználni az egészségügy adta lehetőségeket, nagy vágya, hogy kiszálljon a kerekesszékből, és lecserélje egy járókeretre, vagy ahogy ő hívja, „birodalmi lépegetőre”.
Várja, hogy kimehessen Németországba és Ausztriába meglátogatni a gyerekeit. A nagy álma pedig egy saját lakás, ahol részben képes ellátni saját magát. Hogy ő főzhesse a rántottát reggel. Nem is a rántotta lényeg. Hanem, hogy mondhassa a gyerekeinek: „gyertek haza, itt alhattok, apa itthon van”. Szkeptikus, hogy ebből mi valósulhat meg, mert a gyermekeitől egy fillér támogatást sem fogad el. „Van mire költeniük, nekik is kell egy élet.”
Élet és emberséges bánásmód jár mindenkinek – ezt vallja a FECSKE is, a csoport egyik tagjával, Kovács Petrával beszélgettünk arról, hogyan is érhető el mindez.
Sokan kérdezik, miért a bűnelkövetőkkel, miért nem az áldozatokkal foglalkozik, de Petrát mindig az érdekelte, hogyan és miért válik valaki bűnelkövetővé, vagy mit lehet tenni a fogvatartottak reintegrációjáért. Ezért is tanult kriminológiát. A legnehezebb szerinte azt megértetni a nyilvánossággal, miért is fontos ezzel a témával foglalkozni, miközben neki sem könnyű látnia, hogy a feleségeknek, anyáknak mennyi nehézséget okoz megküzdeni a rendszer által eléjük görgetett akadályokkal.
Ha már bekerült valaki a börtönbe, miért jó bárkinek, ha ő szenved, sínylődik? Ha kijön, lehet, hogy az ő szomszédja lesz. Egy gyerek pedig nem érdemli meg, hogy amiatt hátrány érje, mert az apja börtönben van. Egy gyerek nem tehet róla. Sok igazságtalansággal találkozom, de ez inkább csak motivál, mert látom, van miért harcolni.
A FECSKE csoportban a Magyar Helsinki Bizottság több tagja is dolgozik, hozzájuk sokan fordultak korábban is jogi segítségért – 2017-ig pedig még be is járhattak a börtönökbe monitorozni. Ezt az együttműködési megállapodást a büntetés-végrehajtási szervezet megszüntette, úgyhogy szükség volt valamire, ami ezt a tevékenységüket felválthatja. Volt és jelenlegi fogvatartottak, hozzátartozók megkeresései bizonyítják, hogy szükség van rájuk.
A kint maradó hozzátartozók, édesanyák, feleségek is szokták mondani, hogy őket sem foglalkoztatta túlzottan ez a téma, amíg nem lettek érintettek. Aztán belecsöppentek és teljesen magukra hagyva érezték magukat. Ahogy a börtönbe került szeretteik is. Megvan az ítélet, megkapják a behívót, amiben ott van, mikor, hova kell menniük. Ám sokaknak fogalmuk sincs, mire számítsanak, mik a szabályok, hogyan képzeljenek el egy napot. És persze a legfontosabb: mikor lehet leghamarabb szabadulni.
Amikor valaki bekerül a börtönbe, vihet magával egy kitöltött kapcsolattartói nyilatkozatot, vagy onnan kiküldheti annak a szerettének, akit kapcsolattartóként rögzíthetnek. Ezeknek a kérelmeknek az elbírálására elvileg legfeljebb harminc nap áll a büntetés-végrehajtás rendelkezésére. A FECSKE súlyos problémának tartja, hogy
miután bekerült valaki, egy hónapig azt sem tudja otthon a felesége, lánya, édesanyja, bármilyen hozzátartozója, él-e vagy hal-e.
A börtönből jelenleg egy 35 ezer forint kaucióért megvásárolható börtönmobillal lehet kitelefonálni, 69 forintba kerül egy hívás percenként. Ezt egyébként Kovács Petra már a FECSKE egyik sikereként említi, hiszen nemrég még 75 forintba került, ám sikerült elérniük – miután egyébként több mint kétezren kérték egy petícióban –, hogy valamennyit csökkentsenek a díjon.
A végrehajtási fokozattól és a bűncselekmény súlyától is függ, ki mennyit telefonálhat, de minden rabra vonatkozik egy heti limit. Ha viszont valaki nem tud odabenn dolgozni, a telefonálás anyagi terhei is teljes egészében a kint lévő családot terhelik. Épp ezért a csoport szeretné, hogy legalább 25 forintig csökkentsék a hívások percdíját, ami nagyjából egy, a börtön falain kívül elérhető legdrágább feltöltőkártyás díjnak felelne meg.
A problémák sora persze nem ér véget a telefonálásnál.
Akik azonban kitartanak, sokszor azzal kénytelenek számolni, hogy látogatás csak hétköznap lehetséges, így kénytelenek szabadságot kivenni, a gyerekeket kikérni az iskolából. Gyakran a fogvatartottak lakóhelyüktől távol töltik a büntetésüket, így a családnak nemcsak anyagi, hanem logisztikai nehézséget is okoz, ha például kedden reggel nyolckor kell ott lennie Tiszalökön, miközben egyébként a Dunántúlon lakik. Vagy kénytelen szembesülni azzal, hogy nem megoldott a tömegközlekedés, és a vasútállomásról a taxi az egyetlen opció.
A hozzátartozók azt érzik, hogy ez a rendszer őket is bünteti amiatt, hogy a családtagjuk börtönben van. Ők nem követtek el semmit, mégis méltatlan módon beszélnek velük az őrök a beszélőn, másként kezelik őket
– hangsúlyozza a FECSKE-tag.
A fogvatartott szabadulása után pedig ott a reintegráció kérdése: hogyan illeszkedhet vissza valaki a társadalomba úgy, hogy a bentléte alatt ennyire nehézkessé vált, hogy egyáltalán kapcsolatot tarthasson a külvilággal? Ahogy Kovács Petra is jelzi, „óriási ösztönző erő, motiváció a fogvatartott számára, ha valaki várja otthon, ezért is lenne rettenetesen fontos, hogy a kapcsolattartás ne legyen ennyire nehéz”.
Az enyhébb büntetési fokozatban lévő rabok egyébként kérelmezhetik a családi beszélőt – itt nincs plexi, a fogvatartott így például ölébe veheti a gyermekét –, ám a FECSKE tapasztalatai szerint a járvány óta ezeket a kérelmeket különböző okokra hivatkozva a leggyakrabban elutasítják. Nemet mondani más esetekben is szokás: megesik, hogy egy fogvatartottat az egyébként kapcsolattartójaként megadott hozzátartozójához nem engedik ki. Indoklás nélkül.
Pedig István példája is mutatja, mennyire fontos, hogy a fogvatartás ideje alatt aktív kapcsolat legyen a börtönben lévő ember és szerettei között. Olykor szó szerint életek múlhatnak rajta.
Egy másik volt fogvatartott azt mondta, ha nem lett volna ott a büntetése alatt végig sziklaszilárdan mellette a családja, és nem látogatják, nem biztosítják folyamatosan a támogatásukról, akkor valószínűleg nem lett volna sikeres a reintegrációja. Persze, mindenki számolja a napokat a szabadulásig, de abban a pillanatban, mikor kijönnek a börtön ajtaján, végtelen megoldandó feladattal találják szembe magukat. A börtön nem addig tart, amíg valaki szabadul.
A FECSKE szerint szerencsésebb lenne, ha szélesebb körben alkalmaznának alternatív szankciókat a büntető igazságszolgáltatásban. Elzárás helyett például kiszabhatnának több esetben pénzbüntetést, közérdekű munkát, illetve pártolják, hogy bővítsék is ezeket a lehetőségeket.
„A börtönbüntetésnek törvényileg is az egyik célja, hogy amikor a fogvatartott kiszabadul, vissza tud térni a társadalomba és hasznos tagjává tud válni. Akkor ehhez eszközöket kell adni a kezébe. Irreális elvárás, hogy elzárunk valakit, megnehezítjük az életét, ahogy csak tudjuk, majd elvárjuk, hogy amikor szabadul, legyen törvénytisztelő állampolgár, »ne okozzon több problémát nekünk«”, hangsúlyozza Kovács Petra.
Azt, hogy 1990 óta nem voltak ennyien börtönben, nemcsak a szigorodó büntetőpolitika okozza. Ha valaki „csak” szabálysértést követ el, pénzbírságot szabnak ki rá, ha nem fizeti be, ugyanúgy börtönbüntetést kap. „Gondoljunk bele abba, hogy egy szegény embert ítélnek pénzbírságra. Nem tudja kifizetni, börtönbe kerül. Szociális ellátórendszerre lenne szükség ahhoz, hogy a szegények ne börtönben kössenek ki.”
Ám jelenleg semmi jel nem utal arra, hogy erre lenne kormányzati szándék, úgyhogy évről évre egyre több fogvatartott él a büntetés-végrehajtási intézetek falai között. Sokaknak vannak terveik.
Például Istvánnak is, akit már idéztünk, mit szeretne még az élettől.
Ám volna itt még valami.
Megeszem négy darab Tibi csokit aljas módon, és elfogyasztok rá egy árpakólát. Ismeri? Nem ismeri? Sör. Egy pohár sörre nagyon vágyom.
