Aki szerint Magyarországon nincsenek és nem is voltak indiánok, nagyon téved. A magyar indián persze nem olyan, mint az amerikai. Nem népcsoport, hanem eszme: a természetvágy, a közös játék, a tisztaság és mindenekelőtt a szabadságvágy eszméje. Ne firtassuk, hogy a modern ember e romantikus, tizennyolcadik századi eszményei mennyire szorosan kapcsolódnak az észak-amerikai indián törzsekhez. Valamelyest azért kapcsolódnak, mert az első magyar indián Baktay Ervin művészettörténész (és festő és műfordító) volt, aki nemcsak az indián szellemiségre, hanem a néprajzi kutatásokra is odafigyelt.
Nyomában, de tőle függetlenül a második magyar indián közösséget a hatvanas években alapította Cseh Tamás és baráti köre, noha ők nem a Dunakanyarba jártak ki indiánozni, mint Baktay társasága, hanem a Bakonyba. A bakonyi indiánok tábora, amelyet persze annak idején a Kádár-rendszer titkosszolgálata gyanakvással és a rendbontóknak járó kiemelt figyelemmel követett, ma is él. Közéjük tartozik, családi és baráti kapcsolatok révén és nemzedékváltások után Gauder Áron filmrendező, aki most elkészítette az első magyar indiánfilmet.
Gauder pályája szemléletesen bizonyítja, hogy az animációs rendezők munkája nemcsak küzdelmes, de jellemzően láthatatlan is marad abban a filmszakmai környezetben, amely általában az elkészített nagyjátékfilmekben méri a teljesítményt. Negyedszázada végzett a MOME-n, amit akkor még Iparművészeti Főiskolának hívtak, majd Novák Erikkel közösen tető alá hozták a Nyócker című, nyers és barkácshangulatú romantikus gettóvígjátékot.
Gauder tulajdonképpen azóta igyekszik „szerzői” életművet építeni, erről azonban leginkább idézőjelek között beszélhetünk, sokáig olyan kevés lehetősége volt megmutatni a saját alkotói személyiségét. Ősi kultúrák, természeti népek érdeklik őt, például a vikingek, de vikinges animációs filmterve, az Egill évtizedes fejlesztési pokolban sínylődik. Indiános ötletét pedig előbb dolgozhatta ki rövidfilmsorozatként, mint egész estés formában. Így viszont a kétezertízes években készült Kojot-epizódokat ma is visszanézhetjük, felkészülésként és előtanulmányként a nagyjátékfilmhez (érdemes is megnézni őket, az egyiket éppenséggel Cseh Tamás narrálja).
A rendező hátterét és személyes érintettségét azért érdemes tisztán látni, mert így válik érthetővé, mi közünk nekünk az indiánokhoz. Gauder ugyanis földrajzi értelemben nem hozza közelebb őket hozzánk: a felütésben valahol Észak-Amerikában járunk, nagyszabású beruházás helyszínén, ahova öltönyös-kosztümös üzletemberek érkeznek ellenőrizni egy kisebb hegy ledózerolását. A munkagépek hajnali beindítása előtt a helyi környezetvédők látogatást tesznek a hegy tetején élő, apró indián közösségnél, és megismerik az indiánok teremtéstörténetét. Ebbe a keretbe ágyazódik a Kojot négy lelkének voltaképpeni témája, a világ teremtésének, majd az ember születésének és öntudatra ébredésének mítosza. A Gauder által lepárolt és Bereményi Géza társ-forgatókönyvírói segítségével formába öntött indián eredetmonda szerint az ember a teremtő Öreg és a cselszövő Kojot párharcának eredménye és eszköze. A teknős formájú világot az Öreg teremtette, az embert a Kojot, amikor az Öreget utánozta.
Az indián teremtésmítosz radikális vonása, hogy benne az embert végső soron a gonosz, ártó lény hozza létre.
Ám a Kojot a bibliai Sátánnál ellentmondásosabb figura, mert adandó alkalommal az ember függetlenedését, gyermekből felnőtté válását segíti elő, mintegy leválását a jóakaratú, de természete szerint hatalmaskodó Öregtől. Ebből a szempontból – és akarva-akaratlanul összefüggéseket keresve indián és európai teremtéstörténetek között – a Kojot Az ember tragédiája Luciferéhez hasonlatos, drámai figura. A Kojot négy lelkét talán nem is Madách művével, hanem Jankovics Marcell rajzfilm-adaptációjával érdemes párhuzamba állítani, a közös forma és a roppant vállalkozás miatt is (Jankovics közel harminc éven keresztül dolgozott a maga Madách-feldolgozásán; Gauder hétéves munkája a Kojoton ehhez képest szinte rövidtávfutás).
Ahogy a Jankovics-féle Az ember tragédiája, úgy a Kojot négy lelke is markánsan szerzői animáció, nemcsak a témaválasztás, hanem a látványvilág alapján is. A Gauder tervezte figurák kissé érdesebbek, szögletesebbek a fősodorbeli animáció derékhadában látható karaktereknél. Bár az is igaz, hogy ma a mainstream animációban gyakoribb a realizmustól távolodó stilizáció, mint húsz évvel ezelőtt, úgyhogy a Kojot négy lelke akár nagyobb közönséget is elérhet. Már csak azért is megérdemelné, mert más tekintetben is ötletesen épít a rajzfilmes forma szabadságára.
Ebből a kígyós-kőolajvezetékes példából is kitűnik, hogy a Kojot négy lelke erősen ideologikus film, ami nyíltan állást foglal a természeti erőforrások kizsákmányolása és a természetes élőhelyek elpusztítása ellen. A kerettörténetben gaz turbókapitalisták, elszánt környezetvédők és békés indiánok egyaránt a karikatúra szintjén jelennek meg, e figurák és az ábrázolt konfliktus leegyszerűsített, akár együgyűnek is nevezhető ábrázolása pedig a film leggyengébb pontját jelenti. Mégsem válik zavaróvá, mert egyértelműen csak bevezetése és jelenkori kontextusa a hosszabban bemutatott, sziporkázóan izgalmas és ötletgazdag eredetmítosznak, amely ráadásul idővel találkozik és párbeszédbe lép a bibliai teremtéstörténettel is.
Ez utóbbi fordulat is tesz róla, hogy a Kojot négy lelke egzotikus meséjét végül mégiscsak a sajátunknak érezzük. Ahogy Füst a Szemében, a sápadtarcúak által ismert nevén Cseh Tamás írta: „Nem tudom, hogy a magyarországi indiánnak mi lesz a sorsa. Én nem lehetek valódi indián, csak a szívem mélyén szeretnék az lenni.” Gauder Áron most bizonyítja, hogy a magyarországi indián még létezik, és szép filmjével talán egy újabb generáció tagjaiban ébreszti fel a régi bakonyi indiánok szabadságvágyát.
Kojot négy lelke (2023), 106 perc. 24.hu: 8/10.
